Virágzás

Az írónő egy kiránduláson találkozott a szerkesztővel.

Egy kollégája hívta őt meg, mert tudta, hogy imádja az erdőt.

- Ez nem igazi túra lesz- mondta kissé pironkodva, - csak amolyan kirándulás, mulatság, sütés, nevetés. - Gyere, biztos élveznéd te is!

Hát ment. A nevetés miatt. Meg biztos fog majd érdekes emberekkel is találkozni. Gondolta.

Egyedül ment.

Bár nagyfiát vihette volna, de ő inkább a bicajtúrákat kedvelte, így nemet mondott. Kissé feszélyezte az írónőt a tudat, hogy egy ismeretlen közösségbe kerül, ahol csak kollégáját ismeri- őt is csak amolyan szőr mentén: még soha nem bonyolódtak bele mélyebb beszélgetésekbe.

Mindig is magának való, zárkózott ember volt. Hogy az ilyen magányos és kényelmetlenül üres helyzeteket kitöltse, mindig volt nála egy könyv. Annak idején bátyja meg is szólta érte:

- Ha innál egy kis páleszt, nem kéne cipelned a könyvet! - és nevetett. - Feloldódnál, és beszélgetnél.

- Én pálesz nélkül is fel tudok oldódni, ha arról van szó! - vetett ellent a fivérének. És ez valóban így is volt. Csak idő kellett hozzá. Egy kicsivel több idő. No meg elhatározás.

A három szendvics, két müzlisszelet és a két fél literes flakon társaságában most is ott lapult a jelenlegi olvasnivalója. A hátizsák fölött elmélázott. Elég lesz két flakon? Persze, elég, csukta be gyorsan a hátit, hisz forráshoz megyünk. Majd ott töltök frisset. ...Ó! naptej! Itthon ne hagyjam, mert úgy jövök haza, mint a paprikajancsi! - mosolygott magában.

A készülődés már várakozás izgalmával töltötte fel, és úgy érezte határozott, és tettre kész.

Mégis, mikor az autóból kiszállt, ott állt a nevetgélő csoport mellett, mint egy ázott varjú, szerencsétlenül és egyedül.

Én nem vagyok normális. - gondolta magában. - mi a fenét keresek itt? ...Hát azért drágám, hogy jól érezd magad. - Erősítette meg magában saját elhatározását. És jól is fogom érezni magam. - döntötte el és attól fogva kerek szemű ázott varjúként ácsorgott tovább a már kis pálinkáspoharakat körbeadogató csoport mellett.

- Nem köszönöm - hárította el, mikor kollégája őt is kínálta.

- Én csináltam! Ágyas! Kimondottan nőknek való! - erősködött a köpcös fiatalember.

- Na jó. De csak egy kortyot! - szabadkozott az írónő. Nem mintha absztinens lett volna, de valóban úgy értékelte, hogy ha valami felszabadító, az akkor is örömet és értéket ad, ha nincs mellette az alkohol bódító hatása.

Így indultak el a madárcsicsergéssel teli erdőnek. A napfény áthatolt a zöld leveleken, enyhe zöldes színt adva az arcuknak.

A társaság eleinte igen hangos és harsány volt. Az írónő lemaradt kissé tőlük. Nem értette a múltra utaló élcelődéseket és az egymást piszkáló megjegyzéseket, melyeken olyan jót derültek a társai. Hátra maradt hát, és figyelte az erdőt.

Nem is látta, hogy került melléje a férfi.

- Sűrűn jársz kirándulni? - kérdezte.

- Nem mondanám - válaszolt mosolyogva az írónő lehajtva fejét.

- Azt mondta a pálinkaszakértőnk, - utalt az írónő kollégájára, - hogy író vagy. - és krákogott egyet. Hallani lehetett, hogy erős dohányos. Akár Hobo - gondolta az írónő, mikor meglátta a társaságban a kissé ápolatlannak tűnő, lezser figurát, kit enyhe dohányfüst lengett körül mindig. Látta, hogy valahogy mintha ő tartaná össze a társaságot. Mindenkihez volt megjegyzése és apró fricskája. Derűje sok mindenkire ráragadt.

- Nem vagyok én még író - mondta nem kis álszerénységgel, hisz nem véletlenül mondta a kollégájának, hogy írogat. Azaz, hogy szokott irka-firkálni- ahogy mondogatta mindig némi öniróniával. Igen. Valahogy tudtára kell adni az embereknek, hogy létezik. Bár ezzel jócskán ki kellett lépnie a konfortzónájából, és elég nehezére esett ez a fajta önreklámozás.

De a mai világban, ha nem vagy jelen, nem is létezel- hallotta egy marketing-szeminárium előadóját, aki ennek a műfajnak a guruja volt.

Az álszerénységet észre véve a szerkesztő elmosolyodott magában. És elővett egy cigarettát.

Valahonnan ismerős volt neki a nő. Azt nem tudta megmondani, hogy honnan, de hogy ismeri régről, az biztos. Talán ifjú korából, mikor még lelkes ifistaként összehozták az együttesüket...Lehet. De az is lehet, hogy még régebbről, akár általános iskolás korából...Nem tudta.

Az írónő kicsikét arrébb húzódott a szerkesztőtől, mert az rágyújtott egy cigarettára.

Finnyás kis önelégült liba. - gondolta a szerkesztő magában, de a kérdés még mindig ott motoszkált benne: Honnan ismerem?

Az írónő nem bírta a cigarettaszagot. Én már gyerekkoromban passzív dohányosként elszívtam ami rám ki volt mérve ez életre. - szokta mondani.

- És mégis, miket szoktál írni- folytatta a tásalgást a szerkesztő kikerülve egy gyökeret és az írónő mögé került.

- Hát mindenfélét- tekerte hátra nyakát a nő, hogy válaszolni tudjon- ezt-azt-...verseket, novellákat...Inkább olyan próbálkozások csak ezek- fejezte be az álszerénységét megtartva.

- Szívesen elolvasnék néhányat- mondta hanyagul a férfi, de az írónő csak hallgatott. Az ilyen udvarias érdeklődések mögött mindig valami hátsó szándék van. Hisz ő egyedül van itt nő létére...és ennek a férfinek...nem is tudja, hogy van-e felesége - akárkije...

- Örülök - válaszolta hát diplomatikusan.

Mivel ő nem tett fel kérdéseket, és nem is folytatta a gondolatát, a beszélgetés meg is rekedt. A férfi odakiáltott a társaság egy másik tagjának valamit az éppen elhangzó poénra, és előre sietett. De már mögöttük is voltak néhányan, így az írónő már jócskán a társaság között caplatott tovább.

Hallgatta a körülötte lévők felszabadult beszélgetését és nevetését, nézte ahogy adogatták egymásnak a sörös és a pálinkás üvegeket. Elnéző mosollyal figyelte őket. Az erdő, ami az ő oldottságát meghozta, kezdett hatni rá. Itt egy idő után lecsendesedik benne minden gondolat, és mint a bábból a lepke ő is sziporkázni és szárnyalni tud.

Ez az idő a forráshoz közeledve következett be. Lelkesen telepedtek le, a férfiak fáért indultak, a nők hevenyészett terítéken szendvicseket, szalonnákat varázsoltak elő a hátizsákokból. Az írónő már vidám beszólásokkal és replikákkal válaszolgatott hol egyik, hol másik kisebb csoportnak, hogy a végén az egyik házaspár megkérdezte tőle:

- Nem gondoltál rá, hogy fellépj egy standUp Comedie műsorban? Olyan jópofákat tudsz mondani.

- Nem, dehogy - mondta mosolyogva, de most már valódi derűvel az írónő- én csak így tudok a szavakkal játszani, beszélgetés közben. Magamtól nem tudnék egy épkézláb percet összehozni. A paradicsomot meg jobb szeretem a tányéromon, mint az arcomon vagy a ruhámon. - válaszolta öniróniával, és most már valóban ragyogott.

- Írónő kérem! Maga ilyen is tud lenni? - harsogta pátosszal a szerkesztő az égre emelve mindkét kezét, bár a hangjában valódi csodálat volt. Az írónő csak mosolygott, és magában megjegyezte- a kis Hobó elég kapatos már.

- Igen, szerkesztő uram! A kolléganő igazi átváltozóművész! - replikázott a pálinkaszakértő kolléga, aki akkor oda hozzájuk, és közéjük állva mindkettőjük vállára támaszkodott.

- Szerkesztő? - kérdezte meglepetten az írónő nehézkesen oldalra fordulva.

- Szolgálatjára! - vigyorodott el a férfi és meghajolt. A mozdulatban elvesztette az egyensúlyát, és kis csetlés- botlás kíséretében tudott csak újra talpra állni a társaság újabb derültségét kiváltva.

- Jobb lesz, ha még iszik egy kis célzóvizet, nagy jó uram! - ment bele a játékba a nő és felajánlotta a frissen megtöltött kulacsát.

A férfi gyanakodva nézett rá, és kihúzva magát megállt.

- Mi ez? - kérdezte. - Víz?

- Célzóvíz- mosolyodott el kajánul az írónő kissé hátrébb hajolva, mivel a szerkesztő már a cigiszag mellett jócskán pálinkaszagot is árasztott magából.

- Na ne szívass! Olyan beteg még sose voltam, hogy vizet kellejen igyak rá! -idézte az egyik netes poént a szerkesztő és a pálinkaszakértőhöz oldalgott.

- Hallottad? Vízzel kínált! - kapaszkodott bele barátjába. - Mi vagyok én, marha?

-Hát jó nagy marha vagy, nem is kérdés - veregette meg a vállát a fiatalember vigyorogva, amin aztán megint csak jót derültek mindannyian.

- Jól van Karcsikám, elmész te...mindjárt mondom hova mész! - kezdte volna derűsen tettetett sértettséggel a szerkesztő, de a társaságból a hölgy, aki az írónőt megdicsérte, közbeszólt:

- Hát hova, hova, drágám! -, és megveregette a szerkesztő vállát, miközben elment mellette - Haza. De haza ám! - és elkezdett készülődni.

- A parancs, az parancs - vágta haptákba magát a férfi, és újabb trécselős, nevetős, felszabadult séta következett.

Nagyjából egy másfél óra után érkeztek az autókhoz. A házaspár jött oda az írónőhöz, mikor ő a bakancsot cipőre váltotta:

- Gábort el tudnád vinni a városba? Mi még kiugrunk a gyerekért a nagyihoz, és lehet ott maradunk vacsorára. Nem kerülnénk, ha ez megoldható lenne?

- Gábort? - kérdezte csodálkozva az írónő?

- IIIgen - jelent meg a szerkesztő már tisztább fejjel. - szerény személyemről lenne szó. - és olyan megnyerően mosolygott, ahogy csak tőle telt.

- Természetesen. Semmi akadálya ...csak... a cigit..

- Nem, nem...semmi cigi! - tette fel védekezően a kezét a férfi. - Tudom én a rendet! Otthon az asszony is kitessékel, ne félj!

Az írónő elmosolyodott, és színpadiasan kinyitotta az ajtót előtte:

- Hát akkor tessék parancsolni, Nagy jó uram!

- Ej! Ej- ingatta a fejét a szerkesztő, - nem nekem kéne ilyen szolgáltatásokat alkalmazni?

- Majd leközelebb te fogod nekem - nevetett az írónő, és beült ő is az autóba.

Az út alatt a szerkesztő - mint aki egy kortyot sem ivott volna- mesélt a többiekről. Hogy a hölgy, Hajni már régóta ismerőse, és őt kérték fel tanúnak az esküvőjükön.

- Férje, tudod, Robi a fiamnak lett a keresztszülője, úgyhogy szegről-végről már rokonnak tekintjük egymást. Hogy Karcsi hogyan ...De, de tudom már! Karcsi Robin keresztül került a társaságba egy koncertre mentünk akkor...

Az írónő csak mosolygott, és vezetett.

- Azért szólj időben, hogy a városon belül merre menjek! - mondta mintegy mellékesen.

- A következő utcánál jobbra, ha neked is jó úgy - válaszolta a férfi. Majd a következő pillanatban rezignáltan megjegyezte.

- Most áthajtottál egy piroson. De nem érdekes.

Az írónő elvörösödött, és egy pillanat alatt leizzadt. Szorította a kormányt. Végigfutott rajta, hogy most mind a ketten meghalhattak volna.

- Én nem tudom, hogy ezt hogyan néztem el - hebegte. A szerkesztő ránézett.

- Semmi baj. Még élünk - közölte oly természetességgel és oly nyugodtan, mintha csak annyit mondott volna, hogy milyen szép ez a naplemente. És már mesélt is tovább, mintha semmi nem zökkentette volna ki az előző gondolatmenetét.

Az írónő csodálta ezt a nyugalmat, a lezser fesztelenséget. Bár majd elsüllyedt szégyenében, és el is hallgatott magába zárkózva. Amikor megálltak a szerkesztő háza előtt, a férfi az ajtóba még behajolt, mielőtt becsukta volna az ajtót:

- Hát köszönöm a fuvart. Aztán várom ám az olvasnivalókat, kedves Írónő! - tette még hozzá.

Hát nem felejtette el - gondolta az írónő. És ekkor oldódott fel csak igazán a történtek után. Visszatért pajkossággal és határozottsággal felelt:

- De csak ha udvariaskodás nélküli nézőpontot kapok.

- Abban nem lesz hiba! Ne féljen, kisnagyság! - és a férfi becsapta az autó ajtaját.

A szerkesztő nemcsak elolvasta az írásokat, de kért még... és még ..Írjál még! Eszméletlen jó olvasni! Feldobod a napomat vele. - szokta írni válaszul, amit az írónő néha puszta hízelgésnek érzett, de azért jól esett neki.

Voltak a most már közös társasággal koncerten, szalonnasütésen. Ezek után igazi mély barátság szövődött közöttük. Kiderült, hogy az írónő jó pókerarccal tud zsugázni- ahogy a srácok mondták- és hogy táncol is.

- Na én még nem is láttalak táncolni! - mondta a szerkesztő. 

- Hát gyere el a céges bálba! - javasolta neki a nő.

- Hajniék is hívtak...Menjek? Mit csináljak én ott?

- Hát táncolj! - nevette el magát az írónő.

- Ne viccelj! Úgy mozgok, mint egy medve! - mondta rekedtes hangján egy krákogossal megtoldva a szerkesztő.

- Ha Karcsit is elcsalom, akkor jössz?

- Akkor igen - csapott az asztalra a férfi játékosan.

De aztán mégsem ment. Az írónő nem tudta mire vélni, de mivel nem tartozik rá mások magánügye, nem szólt érte. Nem is kérdezett rá, hogy mi történt.

Nagyjából egy hét telhetett el, mikor csörgött a telefon. A szerkesztő hívta.

- Figyeljen kisnagyság - így hívta már az írónőt azóta, hogy anno hazavitte- én megszerkesztem magának egy kötetbe az írásait, ha megengedi. - közölte váratlanul minden bevezető nélkül.

Az írónő majd kiugrott a bőréből örömében, és válaszul egy táncos mozgó matricát küldött a csetben.

- Ennyivel nem úszod meg! - nevetett a férfi - Ezt a mozdulatot tessék nekem élőben is bemutatni! Ez a fizetség!

- Élőben? - csodálkozott az írónő - Láthattál volna élőben a bálon, ha eljössz.

- Nem mehettem, kisnagysága! - szabadkozott a férfi nyafogó hangon - Beteg lett a gyerek. De elmentem volna! Kisdobos becsszóra, elmentem volna! Karcsi is megmondhatja....

- Jól van, elhiszem - nevetett az írónő jóváhagyólag, bár nem igazán hitte. Nem a gyerek betegségét, csak hogy ez akadálya lehetett bárminek is, amit a szabad lelkű szerkesztő igazán akart volna.

- Akkor itt a neten randi - szögezte le a férfi -, hatkor. És táncolsz nekem.

- Jó. Táncolok - válaszolta a nő nyugodtan - Na ezzel nem fogsz meg - gondolta magában. Nem hiába tanulok én táncolni!

És hatkor táncolt. A szerkesztő valamilyen kerthelyiségben cigarettázva nézte a telefonján keresztül, ahogy forog, pörög, kecses mozdulatokkal lendítve a karját.

- Írónő kérem! Maga ilyen is tud lenni? ILYEN is? - mondta őszinte elismeréssel a másfél perces előadás után. - nézd csak! A cigi is a körmömre égett! - dobta el gyorsan a csikket nevetve, és míg az írónő egy újabb lenge hajlítású táncba kezdett, ő csak nézte tovább a telefonja kijelzőjén át! " Nohát! - gondoltam még felidézve a merev, konzervatív tartású nőt, akit először látott az erdei tisztáson - Nézd csak, miből lesz a cserebogár! "