Villanyoltás után

Szemem alatt pazar kivilágításban rohangálnak a kis eszmék. Burkoltan, magukba zárkózva igyekszenek, tudatában saját fontosságuknak, hisz ők a nagy Én darabjai, komoly és megfontolt gondolatok.

Aztán hirtelen üres lesz a terep. Az értelmes élet még egyszer illúzióként fellebeg...

Úgy érzem, most mindenki szeret. A fáradt elme nyugodni térne, de ez a félálom, a rejtélyes tudattalan ideje.

A kivilágításból csupán öt szín marad: kép, piros, sárga, zöld és fekete. Ők a színes álmok festékei. A fekete, mint a fényár hiánya van itt. Már nem tudatos a tudatom. Csupán az öt színpompázik élesen, kivehetően. Csak ők vannak jelen... Aztán kis színkavalkád, - vagy orgia, Ki tudja? - s egy lesz az ötből, egy sötét árnyalatú, felismerhetetlen szín. Kezében radír. Pillanatok alatt kiradírozhat engem, az értelem, azt a megmaradt csepp kis kontrollt, mi még ésszerűvé teheti a feltörő képeket...

A presszóban a kóla buborékainak tömeges öngyilkosságát figyelem. Füstös, friss, és gyors tünemények, önmaguk előtt is titok marad a lét. Aztán kiderül, hogy lefizették őket, csupáncsak azért, mert egy félrészeg úrnak születésnapja van.

Egy katona lép be, s az úrhoz lépve megkérdezi:

- Hé, király! Mi van a fejeden? Csörgősipka, vagy korona?

Az úr kedvesen mosolyog az összevont szemöldöke alatt:

- Nem mindegy baka? Talán mindkettő. A katona bólint, mert tudja, a bolond válasz uralkodói gőgből fakad...

A fiú is katonaként, kis kopaszon, ölembe hajtja fejét. Ekkor egy személyben vagyok aggódó anya, gyengéd szerető, hű, féltő feleség, aki alig árja, hogy felébredtekor pajkos, hízelgő gyermeke legyen.

Most minden érzék egy fehér, bolyhos, lágy anyagot érzékel, s tudva tudom, ez a boldogág maga. El kéne csenni! Bebizonyítani, hogy van örökkévaló boldogság!

Pőre ötletként vetődött fel, majd hirtelen szégyenkezve takargatni próbálja magát, s hátrálva elbújik az egyre szétterpeszkedő feketeségben..........

Nos, én vagyok az a bizonyos feketeség.

Azaz a fekete vagyok. A mély álom, vagy a látható hiány. A gyász. A sötétség alapja, és egyben alkotóeleme, amiben nem látni semmit. Se engem, se mást.

Egy igazi, átélt kis halál, miből - ha borzongva is - van visszatérés. A mindennapos feltámadás.