Várakozás együtt

Szemüveges neonfény mereven néz rám.

Az üveg alá rejtett kutató szempárba beleszületnek a mozdulataim. Egy hideg vasdarab kiéhezve kóstolgatja remegő tagjaim.

Szorítják a kezem.

Még így sincs melegem.

A csend sötétségét egy késve érkezett busz reflektorfénye megöli, majd a gép elégedett morgását hallani. Egy másik busz áthatol az élettelen tetemen maga előtt tolva a miértjeinket. Hirtelen fékezve felszórja őket a csillagtalan égre, amit a fény nyugodt arca végül magába fogad.

Mindez előre kigondolt merénylet ellenünk, ellened.

Biztató mosoly a semmibe, ráadásul két suttogó szó: Úgy maradnék! S a kétélű válasz a lesütött szemhéjakon át:

- Maradj!

Aztán újra csend.

A szuggesztió kézen fogva elsétál mellettünk az izgága idővel. Felszabadult gyerekszáj száguld át a peronon. Egy ijedt hová? -

Ölelő békébe szuszogom a megmaradt kérdőjeleket.

Neonfényes melegség, holt sötét a reflektorfényben, telepátia, csak a szem beszél,... ha beszél.

A gyilkos e percben távozik.

Az elszabadult idő átrohan minden agyon, helyiségen és buszon.

Rám lehelik a tényeket.

Megyek.

Az utolsó perc megmutat egy felkiáltójelet.

Kapkodó búcsú két gyors sziával, amint a buszok elkezdik felszürcsölni az embertömeget.

Már a városon kívül utazok, s velem a felbuzdított képsereg. Élükön Te.

Minden rendben. Hisz itt ülsz velem szemben, s folytatjuk az abbahagyott várakozást.