Farkasok

Dermesztő hideg volt. Nagyon korán jött a fagy. Ilyen telet már rég látott a világ. Hosszú végtelen deres nyirkos szélben többször kellett az erdőbe fáért menni. Azok azonban nehezen gyulladtak meg, telefüstölték a kicsi házat.

A faluból több pokrócot is hozott Sára a lánykának. A kicsi már járt, tipegett, és gagyogásából egyre több érthető szót lehetett kivenni. Ha Sára a faluba ment, már nem volt kérdés, hogy a papnál hagyja. A kicsi jól eltöltötte ott az időt. Néha kapott a szakácsnőtől kis fejfedőt, szoknyácskát. Minek egy járni nem tudó gyermeknek ilyen holmi, azt Sára ugyan nem értette, de mivel hálás volt, hogy ott tudja hagyni biztonságban, hát nem morgolódott miatta.

Mármint ezért nem morgolódott. Sok másért igen. Kél atya azonban végtelen türelemmel és megértéssel hallgatta ezeket a kis morgásokat. Néha mosolyogva nézte az asszony feszült fel- alá járkálását.

- Kicsi babaként visszabukta a tejet, és naponta többször kellett mosnom a savanyú szagú ruhámat, az még rendben is van. De már nagylány. Már beszélni is kezdett. BESZÉLNI. Ennyi idősen. Nem furcsa, atyám? És erre, mint egy apró csecsemő újra hányni kezd. De nem beteg. De nem ám...Mindent összeeszik. Még a virágföldet is a kivájt rönkből. Nem értem. NEM és nem értem. Fel nem foghatom, hogy mért tesz ilyet.

Kél atya hallgatta, magában mosolygott. A gondoskodó aggodalom, a tehetetlenség, az anyai ösztönök nélküli segíteni akarás mind ott volt az asszony hangjában.

- Elfogyott a hús is. Ha nem enged fel az idő, kénytelen leszek az egyik gidát levágni. Azt sem tudom, hogy kell. Nem tudom mi lesz, atyám. Tényleg nem tudom. - ült le végül arcát két kezébe temetve.

Kél atya oda lépett hozzá, leült a padra mellé, kezét a vállára rakva nyugtatóan mondta:

- Isten nem sújt olyan csapással, amivel ne tudnál megbirkózni, Sára, hidd el. Ez is meg fog oldódni. Higgy Istenben. Megerősíti a szíved, elméd. Fejlődésünkre rendel elibénk ilyen terheket.

- Jaj, atyám! - rázta le válláról a biztató kezet Sára türelmetlenül- ezek a nesze semmi fogd meg jól atyai tanácsokkal nem kerülök előrébb. Hogyan mossak, ha minden fagyott, és nem lehet csak ritkán vízhez jutni? Hogy adok ennek a porontynak enni, ha már lassan le sem tudok jönni a faluba?

- Hogyan? Hogyan? Hogyan? - állt fel a pap kissé sértetten, de még mindig segítőkészen. - Sára, te csak a bajt, a fájdalmat és a problémát látod. Nincs a szívedben hit és szeretet a Teremtő felé?

Sára legszívesebben azt mondta volna, hogy nincs, és minek is lenne, ha az életében minden csak fájdalom és nehézség, de lenyelte. Kél atya volt az, akire számíthatott, Kél atya volt, aki elviselte a rossz természetét, és ő volt, aki támogatta. Ha most őszintén elmondja, mit érez, elveszíti ezt a jóakaró támogatást is. Márpedig most nagy szüksége volt a támogatásra.

Az atya keresztet vetett a feje felett két ujjával előre mutatva, és imát mormolt. Sára nézte a falon függő feszületet, és hallgatta a duruzsoló morgást. Lassan megnyugodott. Majd túljutok ezen is. - gondolta- Volt már nehezebb időszakom is. De volt ám bizony. Megoldom. Ezt is megoldom, mint mindent. De meg ám!

- Hány gidád van? - kérdezte a pap.

- Még három. - ocsúdott fel Sára merengéséből. - kettőt még le tudok vágni. De egyet meg kellene tartani a tej miatt...

- Igen, igen...- morogta Kél atya. - mikor jössz le megint?

- Nem tudom. Talán négy - öt nap. Még sok idő van Katinka szüléséig. Nem is értem, mért küldtek most értem.

- Értem. - válaszolta az atya elgondolkodva. - És még soha nem vágtál le állatot?

- Hát nem. - pironkodott kissé Sára. - Nem kellett. Ha szükségem volt húsra azt kaptam fizetség fejében. S mindig megvolt minden, ami kellett. Főzést is most tanulgatom. Engem elláttak az asszonyok. Lánykoromban meg...

- Értem- vágott a szavába bólogatva a pap. - értem. - felállt, és fel- alá járkált hátra tett kézzel. Sára nézte. Nem szólt. Várt.- Nos...- folytatta a pap.- Azt hiszem, hogy valamennyi húst tudok számodra adni, de Varát kell megkérned, hogy mondja el, hogy vágd le a gidákat. Azt az egyet, amelyiket meg megtartod a tej miatt, tavasszal elhozod nekem a húsért cserébe. Ennyit tudok tenni.

Sára boldogan és megkönnyebbülten esett térdre a férfi előtt, elkapta a csuhája szélét, és megcsókolta.

- Na eredj. A gyermekkel még fel is kell érjél a hegyre sötétedés előtt. - mondta a pap szelíd kedves hangon.

A hegynek felmenet éles jéghideg szél fújt. A kislányt az ölében tartva ráhajolva igyekezett védeni tőle. A csöppség nem sírt, nem is nyikkant. Mintha tudná, hogy most hiába is sírna. Sára nem állt meg. Ki kell tartania. Terhe egyre nehezebbé vált a vállán, karján. Tudta, ha megáll, csak rosszabb lesz. A deres úton a levelek alatti köveken néha meg - megcsúszott a lába, de már az erdő mellett haladt, ahol a fák védőn szélárnyékot biztosítottak, nem érte úgy a szél. A. Sára lenézett a lánykára. Elaludt.

Nagyon jó. - gondolta. - Már nincs messze. Nincs messze.

Az utolsó kaptató előtt megállt egy kicsit. A ház tetejét már látta, ahogy kéménye sötéten meredt az ég felé a fehéren deres tetőből. Biztatóan és hívogatóan nyúlt az ég felé, mint az Isten felé nyúló imádkozó kezek.

Még egy kicsit. Gyerünk, csak még egy kicsi kell. - hajtotta magát tovább az asszony. A kislányt megigazította a kendőben, ami kezdett lecsúszni a válláról. A csöppség nyöszörgött egy kicsit álmában, de aludt tovább.

Ahogy felért a tisztásra, ahol lankásan folytatódott az út tovább, már látta, hogy valami nincs rendben. Itt- ott szürkésfehér buckák emelkedtek ki a földből. Majd ahogy közelebb ért, látta, hogy a kis buckák körül és szana- szét véres tócsák barnás foltjai látszódnak. Megszaporázta a lépteit.

Ne...ne...- sikított hangtalanul magában, de már sejtette, hogy a bizony igen. Farkasok jártak a háznál.

Az első kis buckához érve látta, hogy az a kis foltos gidácska teteme. Feje hátra bicsaklott: a gerincét törhette szét a vad, a nyelve kilógva. A gyapján a dér már megfagyott, a vér is körülötte. Sára kétségbeesetten nézett körül.

Ne...- suttogta maga elé. - Uram isten! Mennyi maradhatott? Mennyi? - Ez a gondolat új erőt adott neki. Ahogy elhaladt a kis tetemek mellett, látta, hogy mind a három gida, két liba és a négy tyúk oda. Rohant az istállóba. Jázmin ott állt az elrágott kötéllel a nyakában, egyik mellső lábát emelgetve. Ez a rakoncátlansága menthette meg. - gondolta az asszony. Ahogy meglátta Sárát, szemrehányóan bégetni kezdett.

Sára szeméből némán folytak a könnyek. Térdei összerogytak, lehuppant a földre tehetetlenségében. A gyermek a hirtelen mozdulatra és a mekegésre felriadt és felsírt.