Színek nélkül

Külön mentek.

Az öltönyös alak a falu felé ment. Nem is ment, sietett. Izgatott léptei fölött a deres fák ágai összeölelkeztek a fagyott, kemény földút fölött.

Sötét volt a faluban.

A lámpák makacs fényét megdermesztette a gyógyuló levegő. A fekete szoknya alatt döcögve járt a fehér körömcipő.

Egy kapu előtt megáll. A fojtott zene körülvette, s egyre beljebb csalogatta. Kiss toporgás miatt kopogva ellenkezett a repedezett beton, míg a ház hirtelen meleget és fényt lehelt a külvilágra, majd ugyanilyen gyorsan vissza is vette adományát.

Füst, homály, kabátok, hangok közt egy na, gyere már!

A fekete haj felszabadultan omlott a fehér blúzra. Egy szürke öltöny megállt a háta mögött. Megérintették egymást, majd elhagyták a termet.

- Elhozta? - kérdezte a lány.

- Nem. Ide nem hozok semmit.

- Akkor hol nézhetem meg?

- Nálam.

Egy ideig egymás szemébe néztek, aztán a lány bólintott.

Most már együtt mentek. Néhány lámpa meghalt a hidegben.

A földútra érve a fehér alagút rögös földje gáncsolta őket. A fekete szoknya felnyögött. A szürke öltönyös alak megállt, kérdő várakozására a körömcipő ismét elindult.

Albérleti szoba: egy ágy, két szekrény, egy szék és semmi más. A radiátor meleget adó függőlegese piszkosfehéren állt az ablak előtt.

Kint tartalmas sötét, bent csupasz fehér a reluxák börtönében.

A szoknya elhagyta a küszöbön megviselt cipőjét. Valahonnan egy íróasztal került elő. A lány odaült, míg a másik fotókat vett elő.

Az öltönyös alak az ágyra ült, megnézte a képeket, s úgy adta át őket egyenként.

- Ez a falu három nappal ezelőtt...

Ez a kocsma füstösen, telítve... Ez alkatrészraktár.. Egy híd. Sötétedés előtti felvétel.. Ugyanaz, csak a vízből visszatükröződve. Ezt szeretem...

Közönyös hangon kommentált. Talán kicsit félvállról is. A képek gyorsan követték egymást, de ez a folyamatosság egy képnél megakadt.

- Ez egy buszmegálló. - mondta a férfi, s csak pár pillanattal később nyújtotta át. A lány ránézett, majd a képre. Sokáig nézte.

A kép olyan hatást keltett, mintha egy mélyedésben fekvő ember nézné az egészet.

Az aszfaltút mellett egy öreg, kopott pad ábrándozik egy kiálló betonrészen. Az egyik felén a tábla mered ki a földből, a másik oldalt, egy nagy, kopár fa csupasz ágai rácsozzák be az eget. A hamis, felhős eget. Háttérben boronálatlan szántás.

-Ez volt az utolsó. - mondta a férfi közönyösen, majd hátrasimította a szembe lógó fürtöket.

A lány felnézett, bele a másik mozdulatlan arcába, majd újra megnézte a képeket.

Egyre gyorsabban lapozta a fekete-fehér fotókat. Melankólia. Ez a szó lüktetett benne.

Élet színek nélkül.

De hangosan csak ennyit kérdezett: Miért?