1. variáció

A színpadon kicsit balra egy öregasszony.

A színpad sötét, csak őt látni. Fehér ruhában, fehér hajjal hintázik a fehér hintaszéken. Ölében egy hosszú, fehér sál, mely egész hosszan kígyózik a padlón. A hölgy elmélázva kötöget.

Kicsit jobbra egy emelvény. Egy kedves kisfiú jelenik meg, labdával. Feláll az emelvényre, és onnan pattogtatja a labdát a földre. Egyszer az öregasszony lábához gurul, mire ő felnéz a kisfiúra, elmosolyodik, s folytatja a kötést, valamivel vidámabban. A kisfiú egy darabig nézi, majd leül az emelvény szélére, és elsírja magát.

Egy erős testű férfi jelenik meg. Megfogja a labdát, és odaadja a kisfiúnak. Az hüppög, majd elveszi, s az emelvény tetején játszik tovább.

Ezt mind némán, csendben, zene nélkül.

Az asszony köt, a férfi az emelvény körül sétál, és nézi a kisfiút, aki most megint elejti a labdát, mely legurul a színpadról.

Minden lemerevedik.

Egy gramafonlemez recsegő hangja szólal meg, mire az öregasszony felnéz, majd köt tovább.

A férfi a labda után indul, keresi, a kisfiú azonban a labda fölött elréved.

Egyenesen áll az emelvényen. Arckifejezése egyre rémültebbé válik, hátrál pár lépést, majd sírásra görbül a szája, és elfut.

A férfi megfordul, és kétségbeesetten kiállt utána:

- Hé! Állj meg! Ne menj el!

Az öregasszony feltekint, és álmodozón hallgatja a zenét.

A férfi hozzá lép:

- Elhagyta, elhagyta a reménységét!

De az asszony nem figyel rá. A férfi megrázza a vállát. A zene elhallgat.

Az asszony ölébe teszi a kötést, s szigorúan mereven néz a férfire, aki egyre hátrál tőle:

- nem... Nem... NEm... NEM! - és kifut a színpadról.

A gramafonlemez újra megszólal. Az asszony ismét folytatja a kötést.

Közben a férfi lassan, lehorgasztott fejjel visszajön. Odamegy az emelvényre, végigsimítja ujjait a szélén, elmosolyodik, majd elkezd nevetni. Leül a földre, az emelvényre hajol és nevet. De nevetése hirtelen sírásba vált.

A zene elhalkul, s közben az öregasszonyt egyre halványabb fény világítja meg.

A zene elhallgat, mikor ő leköti az utolsó szemet. Ölébe teszi a kötőtűt, megszemléli művét, megkönnyebbülten sóhajt egyet, hátradönti a fejét, és a sálat a szemére helyezi. Hintázva elalszik.

Már csak a férfit látni, amint felnéz, rémülten feláll, körülnéz, és az üres hintaszékhez fut. Hitetlenül szemléli, tapogatja, majd beleül, s elkezd hintázni, miközben maga elé mered. Egyre vadabbul hajtja magát.

A színpadon dobogva átfut egy csomó ember. Utánuk egy nyikorgó talicskát toló férfi, amiben egy ember fekszik lelógó végtagokkal. Velük szemben megint átfutnak az emberek.

Egy nő közülük fehér hálóingszerű ruhában kiválik, és futkároz a színpadon, mintha eltévedt volna. Két kézzel fogja a fejét, s rémülten tekinget jobbra-balra. Aztán eltűnik az emberekkel ellenkező irányba.

Egy robbanás hangját lehet hallani, mire egy pillanatra teljesen elsötétül a színpad. Aztán a férfit látni a hintaszékben, amint a karját védőn maga elé tartja. Kikukucskál, majd óvatosan leemeli a karjait. Körülnéz. Majd feláll, és körbejár a színpadon egyre gyorsuló léptekkel, majd az emelvény előtt hirtelen megáll, meglepetten felnéz, és elneveti magát.

Körbejárja az emelvényt, és megtalálja a labdát. Tapogatja, szagolgatja, elejti, és a labda pattogva elgurul.

A férfi utána megy, ráül az emelvényre, s ejtegeti a labdát, ami mindig visszapattan. Pattogtatja.

Feláll az emelvényre, s onnan pattogtatja a labdát a földre. Felnéz, felnevet. Élvezi a játékot. Egyre erősebben üti a labdát, ami egyszer csak eltűnik a színpadról. A férfi utána néz, leül, s mint a kisfiú elkezd sírni.

Majd lassan felnéz, kicsit hüppög, s elréved a labda fölött. Elhallgat.

Egyre ijedtebb az arckifejezése, egyre csúszik hátra, míg leesik az emelvényről.

A gramafonlemez újra megszólal.

Egy üres hintaszéket és az emelvényt látni, s a halkuló zene közben legördül a függöny.

2. variáció

A színpad közepén az öregasszony és a férfi az asztalnál ül, és teázik. Kicsit hátrébb, jobbra egy hintaszék, balra egy fa.

Lágy, légies, kicsit recsegő gramafonlemez hangja szól.

Békés teázás úgy két percig. A férfi kínálja a teát az asszonynak, ki is tölti, majd felemel egy újságot, és jobb lábát a térdére rakva olvasni kezd. Az asszony enyhe rosszallással ingatja a fejét, elveszi a cukrot, s beízesíti az italát. Lassan kortyolgatnak.

Majd az asszony félretolva csészéjét lassan feláll. A férfi felpattan, segít neki, a hintaszékhez vezeti.

Az öregasszony leül, és kedves mosollyal megköszöni a segítséget, felveszi a szék melletti kosárból a kötését, és elkezd kötni.

A férfi az asztalhoz megy, és pakol.

Gyerekkacaj. A zene halkul, s mikor a labdázó gyerek hátulról megjelenik, elhallgat. A férfi a gyereknek háttal rakja a tálcára az eszközöket. Az öregasszony hintázva köt, s tovább dúdolja az elnémult dallamot.

A kisfiú rongyos ruhában, maszatosan, dús boszorkányszemöldökkel, kicsit kancsal járással jelenik meg.

Körbe pattogtatja a labdát a színpadon, s így szembe kerül a két felnőttel. A férfi megissza a maradék teáját, s mikor le akarja tenni a csészét, meglátja a gyereket, s a csésze nagy csörömpöléssel kiesik a kezéből. Az öregasszony erre feltekint, s abbahagyja a dúdolást, és a fiúra mered.

A gyerek is megijed, abbahagyja a labdázást, s lemeveredik, majd a nő felé fordul. Nem érti az ijedt tekintetet, kicsit félrefordított fejjel kérdőn nézi az asszonyt. A férfi óvatosan, a fiút szemmel tartva felemeli a tálcát, és kiviszi.

- Nem én voltam. Látja? - közli a fiú végül, s hanyagul tovább labdázik, de csak a hintaszék körül. Élvezi, ahogy a néni rémülten szemléli, mit csinál.

Amikor azonban a labdája az asszony lábához gurul, az nagyot sikítva megpróbál kiugrani a hintaszékből. A férfi berohan, és elkapja.

A kisfiú értetlenül néz, majd a labdáért nyúlna, de a férfi rárivall:

- Mész innen!

A fiú hátrál két lépést, majd félrefordított fejjel szemléli a nagyokat.

- A labdám! - mondja esdeklően.

Az öregasszony összeszedi magát, ránéz a férfira, megtörli a homlokát, s a lábával óvatosan megbökve odagurítja a labdát.

A kisfiú hirtelen felkapja a játékot és a színpad másik oldalára fut vele. A fa mögé bújik, onnan leselkedik.

A férfi visszasegíti az öregasszonyt a hintaszékbe, aki hátradöntött fejjel, lehunyt szemmel pihenne. A férfi finoman hintáztatja.

A gyerek előjön, és nevetve elkezd újra játszani. Minden labdapattanás egy-egy tam-tam dob ütése is egyben. Az öregasszony minden hangnál összerezzen, és a férfi hasába rejti az arcát. A férfi maga is összehúzódva áll.

Az öregasszony végül esdeklőn felnéz a férfire, aki bólint, s kisegíti a hintaszékből.

Összeszedik a kötést, a széken lévő kardigánt, közben figyelik a gyereket. A fiú már abbahagyta a játékot, s háttal a fának dőlve nézi, mit csinálnak.

A két felnőtt egymást támogatja, miközben a tam-tam dob lassú ütemet ver. Lassan hátrálnak. A gyerek nézi őket, miközben a dobolás gyorsul. Mikor egészen felgyorsult, utánuk futna, de a másik kettő kimenekül a színpadról.

A dobolás egyre lassul és halkul, ahogy a fiú visszasétál a labdájához. Az utolsó nagy ütéssel egy időben jókorát rúg a labdába. Csend.

A fiú a színpad közepén két kezét zsebébe dugva, hátravetett fejjel áll, szipog egy kicsit, majd a keze fejével megtörli az orrát... megnézi a tenyerét... a nadrágját.

Hitetlenül és kétségbeesetten újra vizsgálja önmagát, majd lehuppan a földre és elkezd sírni.

Függöny.