Sára titka

- Mért bántod mindig azt a kis porontyot, Sára? - kérdezte szomorúan Kél atya egyik másik látogatásnál, mikor Remény sírva, visítva köszönés nélkül rohant el mellette mikor épp felért a hegycsúcson lévő házhoz.

- Mért, mért? - válaszolt hátra sem fordulva zsörtölődő hangon az asszony- hogy tartanám kordában a benne élő démont? He?

- Azt hittem te nem hiszel ebben. -emelte fel a fejét ültében a férfi. Szemei beesettek, barna bőre cserzett, ráncos volt, de szeme tükrében melegséggel és élettel telien ragyogott a fáradt öreg arcról.

- Maga, atyám...mondta Sára- maga nem hisz benne. Én hiszek. Ismeri a füveket, - mutatott az istálló felé, ahol a kicsit sejtette - és a kecske megy utána, mint egy házőrző jószág. Alig nőtt ki a földből, már úgy beszélt, mintha mindig is tudott volna.

- Akkor sem kéne verni. Isten igéjét, szeretettel, békével sokkal igazabb módon tudod átadni. Lásd Krisztus Urunk...

- Ne kezdjen el itt prédikálni, most atyám. Olvasom a bibliát. Tudom Krisztus áldozatát. Már nem egyszer hivatkozott rá.

- Sára. A te áldozatod is krisztusi a gyermek mellett...

- Akkor meg mi a baja velem? He? - fordult meg türelmetlenül félbeszakítva látogatóját, és keményen a szemébe nézett.

Kél atya lassan szomorúan felállt, a csuhája két ujjába dugta a kezeit, és lehajtott fejét lassan felemelve a nőre nézett.

- Sára. Mitől vagy ilyen kérlelhetetlenül konok? Mi történt veled ifjúságod idején?

- Mi történt volna?! - halkult el a nő. A pap azonban továbbra is kereste a tőle elforduló tekintetet.

- Igen. Mi? Okos nő vagy. Életeket mentesz és adsz. Érted Krisztus életét, az igét. Mégis olyan kérges néha a szíved, mint a százéves tölgynek.

- Hát a katonák is hordanak pajzsot maguk védelmére, nemde? Ez a kéreg az én pajzsom, atyám. - ült le végül a férfival szemben az asztal sarkára. A pap előhúzta a kezét, újra leült, és Sára asztalon nyugvó kezeit biztatóan megfogta.

- Mitől kell védjen?

- Hát...- nézett fel Sára könnyekkel teli szemekkel. - a fájdalomtól...a félelemtől...és...és a múlttól.

- A múlttól?

- Igen. - horgasztotta le a fejét az asszony.

- Kérlek, mondd el. Könnyíts a terheden!

Sárának jól estek a gyengéd szavak, a biztató érintés. Merengőn elnézett a sarok felé, majd az atya jóságos arcára. Elmosolyodott.

- Korán, igen korán, kislány koromban már asszonnyá váltam, atyám.

- Megbecstelenítettek? - nézett megrökönyödve a pap.

- Hát, apám ezt máshogy nevezte, és jóformán el is kergetett otthonról miatta, de igen. - mondta gúnyos félmosollyal Sára - De talán nem is az volt a legrosszabb atyám, hanem hogy így esélyem nem lehetett családra. Egy nő, kinek kell, ha már nem tiszta? Eljöttem. Talán én voltam az első, aki eljött a faluból. Adni akartam. Minden élet megszületésével úgy érzem, hogy nekem is van kicsi az anyaság áldásából. De minden igyekezetem és segítségem káromra vált. Tudást szereztem, bejártam a világ jókora darabját, és mindenhol gyarapítottam ezt a tudást...de az emberi félelem, a butaság, és a babona miatt hiába mentettem meg egy falut is a fekete halál idején, elüldöztek. Rágalmaztak, és a börtönt is megjártam a hannoveri (?) várban... Beteg vagyok atyám. - nézett újra a férfira. Elrévedő tekintete tiszta lett. - Ott kaptam el én is a börtönlázat. S bár abból meggyógyultam, mert a tünetek elmúltak, de azóta különös kórság rágja a testem belülről. Néha elmúlik. Néha előjön.

- És nem tudod meggyógyítani?

- Nem.

- Mik a tünetek? Talán valamelyik kódexben találunk rá valami használhatót.

- Ugyan atyám! Vannak emberek, akik szerint már rég halottnak kéne lennem, és csak a kis boszorka ereje miatt élhetek még. És fogok is! Isten az én Uram és Jézus a megváltóm, én felnevelem, és cserébe... cserébe meggyógyít majd.

A pap ekkor értette meg. Sára nem könyörületből, hanem betegsége miatt vállalta a kislány nevelését. Nem az emberi szeretet és női létében rejlő anyasága segíti, hanem a félelme. Hogy ez az asszony csak fájdalmat és erőszakot tapasztalt, és mást sem tud adni, mint amit látott. Ekkor értette meg, mért nem szólíttatja anyának magát a kislánnyal, mért a nénjeként neveli.

Lehajtotta a fejét. Egy újabb emberi sors, amivel szemben tehetetlen. Egy újabb kérdés, hogy Isten mért engedi szenvedni azt, aki annyi jót tesz a többi teremtményével...

- Megáldalak, Sára. - emelte fel végül a tekintetét- a szíved jó. A szándékod is tisztul majd bizonyára az idővel. De csak próbáld megnézni ezt a kis porontyot úgy, mintha a te régi éned lenne. Mit érezhet? Mit élhet át ő most? Hogyan fogja...

- Na ne, Atyám! - pattant fel Sára haragosan.

- No, - emelte fel a pap a mutató ujját feddőleg- még nem fejeztem be!

S bár Sárának villogott a szeme, azért elhallgatott és várt.

- Megáldalak, - ismételte a pap- hogy legyen benned elég szeretet... hogy Krisztus igéjét ne csak olvasd és tanítsd, hanem érezd is át. Megáldalak, hogy a türelem erényével némi szelídséggel sikerüljön nevelni a lánykát. Csak próbáld ki. És nézd meg a hatást. Ha segítséget és szeretet kapunk, szívesebben is viszonozzuk azt. És megáldalak, hogy szenvedéseid elnyerjék a jutalmukat.

Lassan felállt és a két ujját emelve óvatosan megérintette az asszony lehajtott fejét. Míg így álltak félhangon imát mormolt, majd Sára arcát finoman megpaskolva a botja után nyúlt jelezve, hogy indulásra készen. Bolond vénember- dohogott magában az asszony, ahogy utána nézett a távozó pap után.