Remény bánata

A kislány ott ült a kis helyiség padlóján, mikor a pap belépett. Egy kis fababát nézegetett. Két bot volt csupán keresztbe kötve, a tetejére egy darab rongy kendőnek, az aljára egy szoknyaként ható darab. Szomorúnak látszott.

- Szervusz kismadaram. Mi lelt? Mért vagy szomorú?

- Nem szeretnek. - mondta a kislány tényszerűen fel sem nézve.

- Hogyhogy nem szeretnek? Én is szeretlek. Jázmin is. Hogy megy utánad, és játszik veled. - ült le a kaptató után még kicsit lihegve a pap.

- Igen. Az lehet. - mondta felállva és odament a pap elé, aki közben leült az asztal mellé. - Én tudom mi a szeretni. Én tudok szeretni. De engem nem szeretnek az emberek. Még nénje sem. Mert ad enni, és gondoz is, de...- és félénken felnézett a férfire- de...de bánt. Pálcával is.

Kél atya meglepődve nézett rá. Honnan jön egy gyermekbe ilyen gondolat, ilyen tiszta megfigyelés? Remény látva a meglepődött figyelmet, folytatta oda hajolva, suttogva, ahogy a szakácsnőtől látta, mikor pletykálkodott a piacon.

- És már csak magában beszél. Nekem már nem mesél. És... és amikor bánt, azt mondja, hogy démon van bennem.

- Ó kicsi lány. - nyújtotta felé a kezét a férfi. Remény közelebb lépett hozzá, és megfogta a száraz, aszott kezeket. - Isten szeret téged is. Isten szeret. Ott érezheted a nap melegében, a szél cirógatásában, a madarak üdvözlő énekében...

- De az emberek mért nem? - kérdezte szavába vágva a kislány, és egy könnycsepp gurult le kis kerek arcán. Nagy kék szemeivel Kél atya arcát fürkészte.

- Mert buták. Félnek, kicsi Remény...

- De mitől? Miért? Én nem is bántottam őket?

- Majd megérted egyszer....

- Én most akarom megérteni! - dobbantott türelmetlen keserűséggel - Nem vagyok kicsi baba, és nem vagyok buta! Mért nem szeretnek engem az emberek? Nekem mért csak nénje van, aki csak morogni és bántani tud? Miért?? - tört ki zokogásban a kislány, hogy a pap már megindító keserűségét átvéve magához húzta, és a haját simogatva beszélt hozzá.

- Nagyon különleges, okos és szép lány vagy. Az emberek félnek attól, amit nem értenek. Félnek attól, aki nagyon más, mint ők.

Remény megélénkülve nézett rá, tiszta kéklő tekintettel. Letörölte maszatos kis arcáról a könnyeket, és úgy kérdezte:

- De mért vagyok én más?

- Tudod...- kezdett bele a pap nagy nehezen- te csodás képességekkel születtél. Mikor megszülettél, már volt egy kicsi fogad. És ismered a gyógynövényeket. Ez a tudás Isten ajándéka neked. Az emberek féltékenyek, hogy Isten téged megáldott, és nem értik a tudást, ami benned van.

- De én nem ismerem a növényeket, csak azt, amit Nénje használ. Azokat igen, valóban. De Nénje ismeri őket, sokat, nagyon sokat...őt mégis szeretik és hívják. Tőlem meg félnek. Nem értem. - nézett a papra ártatlanul.

Kél atya zavarban volt. A gyermek olyan okosan átlátta a dolgokat. Sára tekintélyét sem akarta lerombolni, de már itt volt az ideje, hogy a lánykát felvértezze az élete további megpróbáltatásai ellen. Mit tud még neki mondani?

A nap beszűrődött az ablakon, a függönyként hagyott néhány csipkén át, mintákat rajzolva az asztalra. Madarak csivitelése, és galambbúgás hallatszott.

- Milyen békés, és szép életed van azért itt- mondta végül a gyermekre pillantva. Finom mosollyal újra megsimogatta a lányka fejét. Selymes, dús fürtjeibe kissé beleakadtak az ujjai, ott megállt a mozdulattal, és magához húzta a lányka fejét. - Tényleg irigylésre méltó, szép, tiszta, és boldog életed van itt. Isten vigyáz rád. Szeret téged.

Remény elhúzódott. Ez a válasz nem adott neki semmit. Morcosan nézte a férfit, és dacosan lesimította a haját, ahol a pap simogatta. Kél atya folytatta:

- De én szeretlek. És Vara is. Vara is szeret...

- De ő mindig hagyma szagú és büdös. És a fogai is feketék. - mondta Remény morcosan. Kél atya elmosolyodott.

- Jázmin nem büdös?

- Nem. Jázmin finom széna illatú. Tisztán tartom. - bólintott határozottan a kislány, majd megereszkedett vállal újra kérdezett. - És nénje? Nénje mért nem szeret?

- Szeret ő...a maga módján. - szomorú tekintet újra megkeményedve nézett rá. Istenem, ez a gyermek minden hamisságot megérez- gondolta leleplezve. Mégis folytatta: - Hisz gondoskodik rólad, nem te mondtad?

- De bánt. Mindig. S már nem is mesél. Régen még mesélt nekem. Már nem mesél.

- Akarod, hogy én most meséljek neked? - kérdezte a pap gyors váltással.

- Nem. Most azt meséld el, hogy mért nem szeretnek engem. Mi a baj velem? Azt meséld! Nem vagyok buta. Meg fogom érteni.

- Hát...Nénéd nem mondta még el?

- Nem mond semmit már. - mondta a kislány haragosan.

- Hát jól van. Anyukád, az igazi anyukád a kastélyból való nagyúri hölgy volt. Mikor megszülettél, meghalt. A bánat vagy a testi gyengeség miatt-e azt nem tudni. De az emberek, mikor meglátták, hogy te foggal születtél, félni kezdtek. Ez tudod, nagyon különleges.

- Azt mondják én gyilkoltam meg.

- Igen. Ezt mondják. De ez butaság. Nénéd nem igazi nénéd, hanem egy nagyon jószívű asszony, aki segített a születésednél. Sok baba születésénél segít. Mikor ott vagy nálunk, és Varával töltöd a napokat, akkor is egy baba születésénél segít.

- Nem tudtam. - gondolkodott el a kislány. - A babák nem tudnak megszületni maguktól?

- Hát nem árt a segítség- feszengett a pap, mert ez a terület nagyon kényes volt a számára.

- Az ember igen ügyetlen. - állapította meg Remény. - Az állatoknak nem kell segítség. - aztán a papra nézett - Nénje nem is a néném? Akkor ki? Mért van velem?

- Hát látod! - állt fel a pap, mert látta közeledni Sárát a nagy kosár gombával már- Ha nem szeretne, akkor nem maradt volna veled, ugye, kis madaram? - és megkönnyebbült mosollyal egy barackot nyomott a kobakjára.

- Na!!!- kiáltott fel játékos felháborodással a kislány, pont mikor Sára belépett az ajtón. - Én szeretlek téged, atyám! - ölelte meg váratlanul a férfi lábát. Sára meglepetten állt az ajtóban ezt a jelenetet látva, mire a kislány mosolyogva és derűsen odafordult felé is. - Téged is szeretlek. De most megyek Jázminnal a rétre, hogy Isten is szerethessen, és simogathassa az arcomat.

- Ez mi volt? - tette le a kosarat az asztalra Sára, és a pap felé fordult csípőre tett kézzel, miután levette a kendőjét a fejéről.

- Csak némi lelki segítség. - mondta a pap, és felállt megvizsgálni a gombákat.