Őszi feszültségeim

Sárga falevelet sodor a szél. Nyálkás úton ázott, barna minták, döglött békák, szemét.

Elmegyünk mellette mi is, mint eddig a többi ember, kiknek az arcára mászik a nyirkosság, s észrevétlenül beáramlik kitágult orrlyukukon... egészen addig, míg álnok - fagyossá nem válnak. Ekkor már szétmállik a víztől minden nemes tettük, mint az esőben hagyott papírdarab.

Dermedve állunk, s halljuk az emlékeinkben a farkasok üvöltését. A kiéhezett farkasfalkát. Csattogva hozzák félelmünk riadt vacogásunk felé. Zavart kacagású panaszunkra a szél csak ocsmány ajánlatokat zúg a fülünkbe...

Vigyázzatok! Még a kisiklott félsiker is a torkotokba lát, hol a rekedt igazság dörömböl, aztán kifáradva a kétségbeeséstől elsírja magát. Csak epeíz, nálatok is csak epeíz marad értékes feladata után.

Szájbűz. A terjedő rothadást juttatja az észbe, a halál képzetét pergeti.

Ajtó. Most látsz ilyen először. Állsz, és nézed a kilincset. Az égető fém. Felé nyúlsz lassan, s megérinted, majd belépsz. Nincs ott senki. Kőzuhatag, hallelúja, repülés, a gyávaság izzadság szaga - élet! S bőrödön forró verejték folyik, míg fejeden valódi eső kopog hidegen és keményen.

Mint az őszi hangok, amivel a szél dobál: suttogás, süvítés, reccsenés. Korhadt faág hull le, s rajta még zöld egy levél. Miért?

Miért nyalom más sebét, melyet jogosan én ejtettem?

Miért nem kopott már el a nyelvem?

Miért én őszülök húszévesen?

Miért idegen már most leendő gyermekem?

Copfos magyarázat próbál segíteni, de keserű a vigasz - nincs.

Időm nincs.

Lemaradtam.

Így önelégülten elnyújtózhatok, igen újra elnyújtózhatok az önsajnálatomban.

A szél megunta csábításunk, és sötét viharért futott. A múltkori jégeső még nem tudott a földbe verni, de már mézesmadzagon lógunk köldökzsinór helyett...

Hívő! Imádkozz, hogy ne legyen zivatar!

Az én jelzőm már: tehetetlen.