Őrültek kertje

A nyár hidege támadó, gúnyoló. Menekülünk előle. Valahonnan meleg árad ránk, s hív. Na gyere! Mire vársz? Kiírva: Galéria.

Gyerünk! Kellemeset a hasznossal. Nem árt egy kis művészi, keretes képzelet, s az örök életű, kétdimenziós pillanatok se. Színezzük ki őket!

Ahogy belépünk, szemben preparált agyakból csöpög alá a több ezeréves tudás. Üveg nem védi, a józan ember mégsem mer vedelni belőle... iszonyát rejtve mérlegel. Ésszel nézni művészetet? Badarság. Az ész hideg, s mi melegre vágyunk. Többet ér festmény a kongó szavaknál, átadja önmagát. Csengésük nagyobb, áthatóbb, mint a logikus magyarázatok.

Először lágy, kormos vonalak dallama húz közelebb, s lapos kép helyett fekete álom szuggerál, hogy tehetetlenségedben magáévá tegyen.

Á! Ezek csak szépkeretű grafitképzetek.

Víg zene szól sötétjéből, ez igaz. Címe: érzelmek álma... Ó álom, és érzelem!

Emlékszem, a legszebb álmom az volt veled, mikor a hóesésben kék madarak repültek, s mi futottunk le, s a lábnyomunkon virágok nyíltak, míg a hó el nem lepte őket.

A szép álmok ritkaságának melankóliája a grafit.

A folyosó végén libabőrös félmeztelen lány vár bennünket. Szürke, gyönyörű arcán könnycsepp csillog. Azt mondod róla; Nem élethű, de jó! De hiszen ez fénykép! -mondanám, de már máshol jársz.

A lány utánad néz a képről, s a könnycsepp lehullik a padlóra.

Csak nézem őt megnémulva, míg el nem húzol engem is tovább.

Újabb emelet. Végre. A megörökített színes érzelmek, fénnyel, zenével. Kábító, kellemes igézetek.

Bűzös párolgást árasztó, rothadásból lett mocsarak fölött kékeszöld lidércvízió játszódik az azúrkék gyermek tiszta lényével.

Vagy az a nevetőforma a színskála minden színével. Az őrületet hirdeti.

Dagadt ujjbegyű kezét feléd nyújtja, hogy magához öleljen. Torz arccal, fogatlan szájával vigyorog rád. Hátrálsz. Ettől hősnek, Hugó Gwinplainjének képzeli magát.

Áttetsző bőrén piros színeit villogtatja, de a zöld, barna, lila a földhöz vonzza. Ő hátrahajtott testével erőlködve küzd, nevetne feljebb, de így a légtérben lebegve megreked.

Ott meg a fényt zárták be a halálra rémült vadállat görcsös mozdulataiba. Pedig kívülről jött, a terem plafonjáról, hogy beköltözhessen a dermedt izületekbe.

Ijesztő, őrült lázadások már ezek. Köztük bolyongva, mindegyik átad magából egy picit. Egyre nyomasztóbb lesz az ember fejében lüktető félelem és csodálat.

Borzongva ragadom meg a kezed. Menjünk, ennyi elég lesz!

Bár várj!

Lezárt, szomorú szemhéj árnyékából megnyugtató mosoly kukucskál. De ki ő egyáltalán? Ó, igen. Gondolhattam volna.

Az önkéntes áldozat büszke, néma haldoklása. Még búcsúzóul int egyet utánunk a ravatalról lecsúszott kézfejével, mikor felszabadulva kimenekülünk a megnyugtató hidegbe.