Miért szeretlek?

Nézd meg egyszer a havat!
Hallgasd meg fehér csendjét!
Mész majd a kihalt, kivilágított utcán, tökéletes csendben. Már csak a hó világít, s így hideg helyett meleget áraszt.
Csend van. Te csak állsz majd, és nem hiszed el, hogy ez létezhet...
Lebegő érzést érzel majd, mintha valami felszippantana, lassan eltűnnek melletted az ismert tájak. Nem emlékszel semmire, s a gondolataid összekuszálódnak.
Lebegsz majd a képzeleted szárnyán...
S mikor egy kutya felvonít, hirtelen megszakad a hó világtó, meleg csendje.
Ráeszmélsz a valóságra, s arra, hogy nem is itt voltál, s elveszett egy csodálatos világ. Elvesztetted azt a nyugodt biztonságot, s úgy érzed vele az egyensúlyodat is. Szinte félsz.
Keresed azt a pillanatot, ami megvillantotta előtted azt a megfoghatatlan szépséget.
Csak egy pillanat volt. Fáj, igen, akkor fájni fog az igazság.
Mint most nekem.
Ha nézlek, nem szemed színét, arcod formáját látom, hanem téged. Téged kívülről, belülről. Ha rád nézek, a kép, amit a szemem felfog felébreszti bennem mindazt, amit megismertem belőled, amit kaptam tőled. Eszembe jut minden szó, minden mosoly, minden kedvesség és figyelmesség... Máris szebbnek látlak, mint bárki más. Csak én tudom, hogy ilyen vagy, hogy mindenkinél többet érsz. Csak én, senki más.
Hibáid eltűnnek, vagy megtisztulva, szerényen mutatkoznak. Már ők is rokonszenvesek, s csak még szebbé tudnak tenni.
S mikor magadhoz ölelsz, oly szorosan, ahogy szoktad, én a lehunyt szemhéjamon át is látlak teljes, csodálatos énedben.
Mégis elmész.
Csak állok, s keresem azt a boldog, biztonságos pillanatot, de nincs. Elveszett. Csak a hideg levegőt markolom, ami az arcomba csap, hogy felébredjek! Boldogság!
Helyette más van. Fájó és üres.
Mintha mondtál volna valamit utoljára...
Azért, nézd meg egyszer a csendes havat, s akkor mindent megértesz.
Megértesz engem, s azt, hogy miért szeretlek