Melankólia
Kint csendes eső, lassan viharba fúlva, bent én az asztali lámpa alatt. Előttem ő. Azaz ők. Huszonnégyen vannak. Csupa egyformán más arc, mely egy embert takar.
Az asztal kb. 50x 70 cm. Sok jó ember kis helyen is elfér. Nem igaz? Tán valóban sokan vagyunk... de lám, én mégis egyedül érzem magam.
S
24 fényképem van rólad. Na mit szólsz? Rögzített pillanatként mosolyogsz rám például...ezen. Pedig csalás az egész. Azt hiszi az ember, hogy ezzel sikerül az időben megragadnia a pillanatot. De a való már elmúlt! Ezek itt csak satnya hamisítványok előttem. Csak arra jók, hogy a még hamisabb emlékeket előcibálják.
Jól kitoltak velünk mi?
Na és te? Hogy érzed magas e kétdimenziós énedben?...Számító vagy. Csak mosolyogsz rendületlenül, míg kitombolom magam Ugye?! Hát csak vigyorogj! Úgyis csak egy nagy csalás kis része vagy. Elmúlt való az emlékezetemben, amiben...amiben te magad igaz vagy...igaz vagy mégis.
Hogy a fene egye meg!
S
Egyedül csavarogtam a városban. Akkor még nem esett az eső. Sokáig sétáltam, aztán megláttam egy kertet. Rózsa volt benne. Gyönyörű, fiatal, egészséges rózsák...
Megálltunk. Én nagyon boldog voltam, és neki adtam az egész kertet. Ő megköszönte őszintén és szerényen, én meg elégedettem tovább mentem. Ő a kertjében maradt a rózsák közt. A gyönyörű, fiatal, egészséges rózsák közt.
És harmadnap, mikor arra jártam, elnyíltak a rózsák. Ő már régen nem volt ott. Elindultam hát a városba csavarogni.
Egyedül.
S
A szélviharban megelevenedik elfojtott feszültségünk: Én csak a jelenlétedből akartam erőt gyűjteni a rád való várokozásra, a bizonytalanságra és a szorongásokra. Csak erőt! Erőt minden másodpercből, amíg velem vagy. Te nevetségesnek tartottad, hogy a WC ajtajánál is ott ültem, és vártalak... most pedig egyedül vagyok az asztali lámpa alatt huszonnégy fényképpel.
Kint már zuhog. Olyan heves a vihar, amilyet te szeretsz. Ezt nem tőlem kaptad!
S
Már nincs az a nagy üresség, ha elmegy.
Ő kitölti bennem a korábbi űrt, hol a fantáziám csapongva szaladgálhatott arc és név nélküli alakot teremtve, akit szeretni fogok...
Ő már teljesen kitölti bensőmet, s mivel én még nem költözhettem így belé - mint éhkopp után a túl zsíros étel - kikívánkozik. Ha csak egy percre is, hogy szabadabbnak érezze magát, míg én futok utána kétségbeesetten.
Nem is tudom , mit csodálkozom, hiszen férfi!
És ha egyszer az, az is marad.
De néha kétség fog el: nekem marad?
S
Mikor megjön a levél tőled, az olyan, mintha te magad néztél volna be egy öt percre, míg végig nem olvasom, egy negyed órára, míg minden szavát ismerni fogom, egy fél órára, míg kívülről meg nem tanulom az egész levelet.
Ilyenkor néha itt ragadsz, és együtt fekszünk le...
Csak az a rossz, hogy mindig elmész. Úgy mész el, hogy észre sem veszem, akkor, mikor még alszom.
Megfigyeltem, hogy még az első félálomban kisompolyogsz mellőlem bele a teliholdba. Magad helyett pedig odagyűröd mellém a takarót. És én pucéran azt álmodom a takaró mellett, hogy megloptak.
Igen. Tolvaj vagy! Az illúzió perceit lopkodod ilyenkor tőlem! Még azokat is...
S
Most otthon ül, magnót hallgat és nézi a vihart. Ilyet ritkán láthat, az biztos. Minden öt percben villámlik erős dörgéssel. És az eső! Mintha dézsából öntenék, ahogy mondani szokás.
Az én tombolásomat is csak mosolyogva nézi innen az asztalról...
Én is szeretni akarom a vihart!
Most túl közel villámlik, túl világosan.
Az égdörgés megrázza a házfalakat.
Hogy tudja ezt szeretni?!
Gyűlölni fogom a vihart!
Mégis gyűlölni fogom!
S
Ugye ez az éjszaka is szépen el fog múlni, mint a többi?! Bár még félek egy kicsit, de már nem gyűlölöm a vihart annyira.
De ugye Te se szereted már olyan nagyon, ugye nem látod már olyan szépnek?
Ugye nem?!
S
Most elképzelem a reggelt. Mindenki fáradt és álmos. Ő már hajnalban elindult vissza...
A reggel olyan lesz, mintha a vihar elfáradva elaludna. A dér minden fát, bokrot, fűszálat vastagon ellep majd, miközben lassan, sejtelmesen feltűnik a nap korongja.
Minden mozdulatlan. Egy szellőnyi erő sem lesz már a nagy tombolás után. A fehér, nyugodt békesség ránehezedik mindenre.
Az autókra, az emberekre is: elfelejtenek sietni. Nyugodtan, kényelmesen közlekednek, mint én.
Tisztelve, átérezve a békesség nyomását.
Ott, a patak partján már tudom, hogy megvárom. Igen. Újra meg fogom, meg tudom várni. S egyre csak mosolygok magamban, míg egy fiatal kis fa bókolva, enyhén meghajol előttem.
S
Azt hiszem nagyfiú, nagyon nagy szükségem van rád. Azt is mondhatnám, hogy nagyon szeretlek. És a nagyon, az baj. Nekem. Most.
Késő van már. Na, gyere! Feküdjünk le aludni...
Jó éjszakát!
Jó éjszakát fiúk!