GPS újrakezdés
A lány ott állt a lépcső alján karba tett kézzel, borús képpel. Egy fűcsomót kezdett el rugdosni nagy erővel. A fű már kezdte volna megadni magát, és gyökerei egy része elengedték az életet adó földet, mikor a lány mégis úgy döntött, hogy hagyja élni még. A cipője orráról lerúgta a rászóródott földet, majd morcos képpel felnézett az előtte álló fiúra.
Ott állt hát türelmetlenül, haragosan mégis reménykedve.
A srác zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal téblábolt előtte.
Nem tudta mihez kezdjen. Nem tudta, hogy mondja el... hogy is és miért is... igazából már azt sem tudta, hogy mit keres itt. Csak azt tudta, hogy itt kell lennie, és remélte, hogy vissza tudja csinálni... hova vissza? A lány egyértelműen elmondta, hogy ezt nem akarja vele így folytatni. Nem akarja.
A fiú sóhajtott egyet, és feltekintett a lány türelmetlen, de nyílt, tiszta tekintetére.
- Hiányoztál - bökte ki végül.
- Hát elég ügyesen titkoltad - közölte fanyarul a lány. - Egyszer sem írtál rám, egyszer sem kerestél. Ha írtam is, csak udvarias pár szavas válasz jött.
- Ehem - nyugtázta a fiú leforrázva. Túlságosan is sok igazság volt abban, amit hallott. Igen, ez valóban így tűnhetett. Az nem látszott, hogy hányszor nézte végig a posztjait, a képeket és a közösen elkészített videókat. Az nem látszik. Nem akart nyafogósnak tűnni, és hát sértve érezte magát. Merthogy... Mindegy. Nem ezért van itt. - Pedig hiányoztál - ismételte meg végül.
- És most akkor mi van? - türelmetlenkedett a lány. Ahogy látta a fiút maga előtt, újraéledt benne az a keserűség, amit már - azt hitte legalábbis - félre rakott. Élte az életét, és továbblépett.
- Szeretném folytatni... - kezdte tétován a fiú.
- Folytatni? - fortyant fel a lány. - Mégis mit?
- Nem, nem folytatni! Inkább új lappal, új alapokkal újra kezdeni - találtam meg végre a gondolatot a fiú. - Újra kezdeni veled.
- De eltűntél! - csattant fel a lány. - Nem beszéltél velem vagy másfél hónapig. Még akkor sem, amikor beteg voltam. Pedig a legtávolabbi barátom is érdeklődött, és törődött velem... - buggyant ki a lányból a vád, annak ellenére, hogy megesküdött, nem fog ilyet tenni. Hiszem már lezárta magában ezt a kapcsolatot. Ha lehetett egyáltalán kapcsolatnak nevezni. És ha lezárta, akkor minek is bolygatni a dolgokat.
A srác nem szólt. A megtalált hangjával megtalálta újra önmagát is. Erősnek és határozottnak érezte magát. Most újra csatába kell szállni. De nem a lány ellen, hanem érte. Látta, ahogy saját maga érzéseibe gabalyodva kínlódik, ahogy szép tiszta íriszét ellepi a könny, a vád hangja szinte könyörgéssé válik.
- Sajnálom - mondta a fiú egészen halkan, és a lányhoz lépett. Finoman, óvatosan, ahogy a pillangót szokás megközelíteni, megérintette a lányt.
- Magamra hagytál - nézett fel a lány könnyes arcát a fiúra emelve.
- Igen. Nincs mentségem. Nem akartalak bántani.
A lány döbbent tekintettel meredt rá.
- Hogy bántani?
- Hogy megszeretsz, és nem tudlak úgy szeretni, ahogy... szóval, hogy csalódást okozok.
- De miben?
- Hát olyan erős vagy, és színes, és vidám... és... mindegy - mosolyodott el a fiú. Nem érdekes. Csak azt tudom, hogy vannak dolgok, amit meg tudnék tőled tanulni. És most kicsit eltévedtem. És szükségem van rád, hogy újra az az önfeledt fickó lehessek, aki melletted voltam. Ha még lehet. Szeretném megtanulni, hogyan tudlak úgy szeretni, ahogy boldoggá tegyelek. Mert akkor én is az leszek.
A lány csak döbbent csendbe burkolózva nézte a fiút.
Tovatűnt a pár perccel azelőtti tétovaság és szégyenérzet. Tovatűnt a kisfiús habogás.
Most ő érezte magát elveszett, árva kislánynak, aki arra vágyik csak, hogy megtalálják.
Nagyot sóhajtott, és megszólalt:
- Nem hiszem, hogy velem akarod ez.
- Miért mondod ezt?
- Nem tudsz mindent - hangzott a dacos felelet.
- Hát mondd el! - lépett hátra egy lépést a fiú, de a lány kezét nem engedte el.
- Haragszom rád, hogy elmentél, és hogy nem beszéltél, és hogy újra megjelensz, mintha mi sem történt volna... - kezdte, miközben a fiú lágy tekintetét figyelte. - És... és haragszom magamra is.
- Magadra?
- Igen. Mert én sem beszéltem. Csak eldöntöttem, hogyha két hétig nem hiányoztam, akkor ezzel vége.
A VÉGE szó olyan volt a fiú számára, mint egy dárda a hátába.
- S ezért haragszol magadra?
- Ezért. Mert én sem beszéltem. Nem mondtam semmit, csak magamban döntöttem... És... és továbbléptem.
- Ez mit jelent? - kérdezte a fiú. A szíve a torkában dobogott, érezte, hogy valami véglegessel, és visszafordíthatatlannal kell szembenéznie.
- Hogy már más megjelent az életemben - fejezte be a lány csendesen, és könnyei némán mosták a a haragot az arcáról, csak mély szomorúságot hagyva maguk után.
A fiú nézte. Először a szavakat ízlelgette. A jelentésük fájó kellett volna legyen, de olyan harmatgyenge volt az erejük, hogy maga is elcsodálkozott. Nézet a lány szomorú csendes könnymosta arcát és szinte felújjongott a felismeréstől: Nem engedett még el. Itt van. Itt áll, lejött, meghallgatott. Joggal dühös rám, de inkább szomorú...
Mindkét kezét megfogta az előtte álló csendes lánynak, és halkan, de igen szelíd hangon megkérdezte:
- És mennyire engedted be? Annyira, hogy már teljesen esélytelen, hogy egy hófehéren tiszta új lapot nyithassunk?
- Hát... nem - mondta a lány.
A fiú teljesen megfeledkezve magáról, magához szorította a lányt, és szenvedéllyel megcsókolta.
Miután egységük újra kettévált, homlokukat összeérintve próbált a lány szemébe nézni.
- Az enyém vagy - suttogta határozottan. - Nem érdekel, és nem is érdekes, hogy mit csináltál.
Majd hátrahajolva kissé, de a lány derekát továbbra is magához szorítva határozottan kijelentette:
- Akkor hát taníts! Hogy állítsam be a GPS-t, hogy most ne tévútra vigyen?