Füles módra

Hogy mi van velem? Mi lenne? Semmi.

Én maradtam, aki voltam, semmi érdekes.

Csak egy kis, szürke, lapos egyéniség.

Talán nem túlzás egyéniségnek tekintenem magam.

Olyan igazi egyéniségnek, akár a többi ember.

Néha - ékszerként, felrémlő pillanat - megvillan a szemem, s aztán semmi. Pont úgy, mint máskor. Akár régen...

Most miért pirultál el? Ne is figyelj rám! Ezek soha nem voltak a te szavaid. Én sugalltam őket. Szépen leszoktattalak magamról. Ügyesen, s be nem tervezetten...

Jó. Rendben. Hagyjuk!

Ne is törődj vele!

Szüleim? Megvannak.

Igen. Én is, láthatod.

Hogyhogy mi bajom?

Semmi, mondtam már.

Itt a tavasz.

Tán elkapott az álomkór, vagy a tavaszi fáradékonyság...

Én?! Én nem gúnyolódom!

Ez az egyetlen bajom?

Az önsajnálat?

S ezt te találtad ki egyedül?

Most miért húztad fel az orrod?

Na, gyere, igyunk inkább valamit!

Talán még azt is belátom, hogy igazad van.

Igen, ez nagyon is meglehet...