Hogyan születhet egy regény?
Az én válaszom erre: NEHEZEN!
Bár mindenki másképp csinálja!
Van akinek úgy születik meg a regénye, ahogy elolvasod: fejezetről, fejezetre, mintha valaki diktálná neki. S van akinek egy teljes zűrzavarból, őskáoszból éled fel, mint a bábból kireppenő pillangó.
Életem első regénye egy álomból növekedett teljes történetté:
Nehéz szülés volt egyébként is, de a kamaszodás időszaka mégis még nehezebb volt.
Tehát minden egy álommal kezdődött. Egy álomból, amiben felszabadultan a fák között röpködök.
Sajnos ehhez azonban valamiféle nagy magányosság-érzés is társult. Valahonnan egy gondolat felröppent, hogy régen a fehér volt a gyász színe. Akkor a csipke is akár a gyász része lehet? Gyönyörűség magányosság és galambbúgás, fehérség. És jöttek a képek.
A jelenet,- a gróffal, aki ölni készülő karddal félreért egy kiáltást- ugyanúgy a semmiből bukkant fel . Ezt azonban már annyira érdekesnek találtam, hogy részletesen le is írtam, így egy novella alakult ki belőle Szép szomorúság címmel.
2009-ben a Hét torony irodalmi magazinban meg is jelent. Olyan büszkévé és boldoggá tett a megjelenés, hogy az elvégeztetett elégedettség érzésével annyiban is hagytam utána a dolgot. Bár a kommentek, amiket kaptam mind arról szóltak, hogy írjam tovább, mert ez így sok nyitott kérdést hagy maga mögött.
Emlékszem, a Duna partján sétálva elmeséltem lánykámnak, hogy egy teljes történet van már a fejemben a kis elbeszélésből, és ahogy sétáltunk, a beszéd közben újabb és újabb ötletek születtek, mit hogyan lehetne még alakítani.
De elkönyveltem, hogy én ehhez lusta vagyok, verset írni könnyebb, gyorsabb, maximum elbeszélést- novellát vagyok hajlandó.
Az évek során azonban egyre több ötletem jött, amiket regénnyé lehetne duzzasztani, így mikor megláttam a könyvíró szemináriumot, elmentem én is rá.
Ott kaptam inspirációt és ötleteket. Az alaptörténetet 2019-ben kidolgoztam, és elküldtem néhány embernek, hogy megnézzem, hogy érdemes-e még időt bele tenni.
" Anyu! mit foglalkozol mások véleményével?- kérdezte a lányom.- Magadnak írj, ahogy eddig! A magad örömére."
Így hát folytattam.
Igen nyögvenyelős volt az eleje. Az a néhány érzés, amit kiírtam, kevésnek bizonyult, hogy bele tegyem a szereplőket egy konkrét környezetbe. S bár még rémlett az iskolai tanulmányokból, filmekből a középkori élet, de utána is kellett járni, hogy tényleg úgy van-e az, ahogy emlékszem.
De komolyan elhatároztam, ha nem is minden nap, ahogy ajánlották, és ha nem is mindig írással, hanem kutatással, de heti 4-5 alkalommal hetente azért dolgozok vele.
Hogy ez mért fontos?
Ha te is írsz, és megakadsz, ne aggódj ezen. Tényleg. A figyelmed így azért nem kalandozik el évekre- ahogy nekem- a történettől, és fenn marad. A rendszerességben van valami varázslatos erő, ami magához vonzza a pont oda illő adatokat és az újabb ötleteket...és azokat az embereket is, akik támogatóid lehetnek. ( De erről később.:) )
Nekem az elején sehogy nem akart regénnyé növekedni az a néhány külön állónak is vehető részlet. Aztán jött egy ötlet, amit kidolgoztam, majd egy másik.De ezek hol az elejére illeszkedtek, hogy csak úgy kiegészítésként még akárhova is, hol inkább a végéhez...Szóval már szinte követhetetlen volt. Egy volt biztos: A lány megszületik, és a regényben valahogy felnő a babonával áthatott világban.
Mivel találtam valakit, aki folyton kérte a következő részletet, és már szegény nem tudta követni, hogy melyik részletet hova gondoltam a regényen belül, kitaláltam egy színkódot. Az új részt pirossal találta meg, az újonnan felmerülő ötleteket, részleteket pedig kékkel jelöltem a magam számára. Ezeknek a kékkel jelölt részleteknek a kidolgozásával később foglalkoztam.
És ahogy a túra alatt az utat is csak egy darabig látod , úgy lett lépésről lépésre a megírt részletek után újabb felbukkanó ötletekkel és leírásokkal egyre tartalmasabb és részletgazdagabb a történetem.
Mert a " történeted is fejlődik, akár egy kamasz. Neveled, átírod, fejleszted, gazdagítod, nem? "
Hát nevelgessétek ti is a kis -vagy nagy- kamaszotokat!
Múzsa legyen veletek!