Azt mondja...
1.
Most éppen azt mondja az orvos, igen, igen... azt mondja, hogy meg fogok halni.
Na, persze egyszer mindenki meghal...ez az első gondolatom.
Nagyon bárgyú képet vághatok, mert a vállamra teszi a kezét, kicsit közelebb hajol, hogy érezem az enyhe cigarettaszagú szájszagát.
- Sajnálom, de nagyon előrehaladott az állapota. Még megpróbálhatjuk....
No.
Itt fordult meg a világ. Itt. Ebben a pillanatban.
Megpróbálkozhatunk kemóval? Próbálkozhatunk? Na, ne már! Vagy műtéttel?
Akár így, akár úgy, az fájdalom. Fájdalom magas fokon, aminek mit is mondott, doktor úr? Mennyi az esélye? Hogy mindössze 25%? Ez nem sok.
Igen, igen. Bólogat az orvos.
Ezt mégis hogy hozta össze? Miért pont 25? Miért nem 32, vagy 27, 48? Mi a számítási alapjuk? És a 25 az most sok vagy kevés?
Csak állok a fertőtlenítőszagú folyosón, ahol csak suttogva beszélünk, és mint egy kis matematikus, valószínűségszámításokat próbálok végezni, míg a görcs fájdalma végighasítja a testemet. Állok, és komoly képpel koncentrálok hol a fájdalom csökkentésére, hol a bűvös és misztikus 25-ös számra, amely mértékű százalékos arányát tudhatom magaménak.
Valahogy érzem, hogy nem igazán ésszerű a viselkedésem. Sem életigenlő lázadóként, sem megtört mindenről lemondó betegként. Sehogy nem ésszerű. Az elvárttól egészen eltérhetek, mert az orvos igen meglepett képet vág.
- Inkább csak hagyjon békén - mosolyodom el bájosan, és igazán nyugodt hangon. Én legalábbis mosolynak szántam azt a finom fintort, ami kiült az arcomra. Leveszem a vállamról azt a bajtársias kezet, és bólintok. Csak amolyan biztatósan, tudod. Semmi érzelgősség, semmi kiakadás. Hisz egyszer tényleg meghal mindenki.
- Nyugodjon meg, doktor Úr, megértettem. - állítom le, mert a derék doktor megtalálta hangját a döbbenete közepén. Úgy tűnt, megakasztottam a hosszúra ígérkező fejtegetést, mert újra kezdi.
- De akkor a tények ismeretében...
- Igen.- fojtom belé a szót másodszor is igen udvariatlan módon. - Pont a tények ismeretében, ami egyébként csak egy tény ugyebár: van a maga jóslata alapján kb. egy hónapom, és ha kemóval vagy műtéttel próbálkozunk, élhetek még akár fél évet is. A 25%-ot megemelhetjük 50%-ra. Vagy igen, vagy nem. És akkor ha jól értem ez a hónapom is elvész egy annál is nagyobb fájdalomban, mint amit a testem most produkál - a hangom távolságtartó és olyan racionális, hogy az orvos nem tud mit mondani.
Igazából egy tény van: hogy hamarabb halok meg, mint amire gyerekkoromban gondoltam volna.
A többi meg feltételezés. A beállt csendet kihasználva, továbbra is a határozott hanghordozást használva folytatom:
- Köszönöm a hozzám való jóságát - és most rajtam a sor, hogy barátságos érintéssel végleg beléfojtsam a szót, és szinte érezem, hogy a bátorító mosolykíséret most valódi mosolyra sikeredett.
- minden jót! - mondom még és elindulok a felújított kórházi folyosón a kijárat felé.
- De a maga felelősségére! - találja meg a hangját az orvos.
Menet közben, ahogy hallgattam saját lépéseim kopogását, keresem a félelem nyomait az elmémben, miközben a leleteket begyömöszölöm a táskámba...
Valahol sajnálom. Annyi fájdalmat, és szenvedést lát. De annyit! Ha nem zárja el a szívét, beleőrülne. Most eggyel kevesebb beteget kell majd a veszteséglistájára írni. Mert ez a beteg a saját felelősségére távozott, megszabadítva őt a felelősségétől.
2.
Hát, ha már úgyis vége, legyen valami jó is benne, nem igaz?
Kiveszem a pénzem, a lakást is meghirdetem. Ha sikerül időben eladni, akkor az árából elmehetek akármerre. A tesóm a világ másik végén, szüleim már várnak odafent vagy mit tudni hol... Még jó, hogy nincs gyerekem, aki miatt aggódnom kéne.
Teljesen fellelkesít az új lehetőség. A fájdalom is mintha tompulna. Letöltök egy rahedli vígjátékot, és telerakom a hűtőt fagyival. Már nem kell figyelni az alakomra. Senkire és semmire nem kell figyelni.
Érdekes, hogy ezt a fajta szabadságot soha nem engedtem meg magamnak, még hétvégeken sem. Pedig mi akadályozott volna meg benne? Senki. Most már azonban mindegy. Mostanra már szabad vagyok: holnap kirándulni megyek.
Csörög a telefon. Jönnének nézni a lakást. Ne most jöjjenek! Túráznom kell menni, amíg még van erő a testemben hozzá.
Azt mondja nekem az ingatlanos, hogy ez jó lehetőség, nem kéne elszalasztani. Hát, mit mondjak erre? - Kedves Uram! Jelen pillanatban én az életemet szalasztom el, és próbálom utolérni magam. Úgyhogy hálás vagyok a segítségéért, de nekem nem sürgős. Ha belegondolok, nem is fontos.
Talán csak neki fontos. Úgyhogy nem érti. De kedves és türelmes, majd búcsúzik. Berakok egy filmet, és közben mindenféle csomózást próbálok végrehajtani a végtagjaimmal. Annyira kell koncentráljak időnként, hogy el is felejtem, hogy mi és hol fáj. Igazából szinte már mindenhol fáj. Még a hajam is. A film legjobb részénél szól újra a telefon. A hétfő megfelelne-e akkor a lakásnézőben?
- Az rendben lesz - mondom kegyesen, miközben fél lábon egyensúlyozok az ablak előtt, és megcsodálom az utcai forgatagot. Milyen lelassult, és békés vagyok ahhoz a zizegéshez képest! Az ingatlanos belesúgja a telefonba, hogy visszavonták az alkut a vevőjelöltek, mert elbizonytalanítottam őket a várakozással.
Éhes vagyok. A konyhában félig a lábamra ülve veszek elő valami harapnivalót és egy füzetet. Elkezdek számolni, hogy mennyi is lenne eljutni Toscanaba. Láttam egy filmet, ami miatt el akarok jutni oda. A meleg, a nyugalom, a vidámság... Jó befejezés lesz.
A hét a dolgaim eladásával telik. Érdekes néha a kiürült lakásból kitekinteni. Kávésbögrémet a mellkasomra szorítva állok az ablaknál. Nézem a kinti életet. És tervezek. Egy nagy utat a még nagyobb előtt.
Nem tudom, minek köszönhetem, de a mai nap az első hónapok óta, hogy az éjszakát végig tudtam aludni. Összeszedek néhány dolgot, és elindulok az állomásra.
Vonattal megyek.
Alig viszek magammal valamit. Ami kell, megveszem majd ott. Ennyi. Így nincs gondom semmire, csak magamba szívom az élet minden apró rezdülését. Az egyik büféből zene szól, táncolok kicsit, és pörgök egyet magam körül a peronon. Szinte mindenki megbámul, mint egy bolondot. Egy pillanatra elbizonytalanodok, feltör a régi berögződés, a megfelelés, a mitszólnakha-érzés. De hamar elnyomom.
Egy férfi lép oda hozzám. Tört angolsággal megkér, hogy hadd fényképezzen le, ahogy így pörgök. Nevetek egyet, és karomat kitárva, fejemet hátra vetve pörgök még néhányat. Egy sípszó, és én a férfira nevetve gyorsan felszállok a vonatra.
Elsuhanó tájak, zakatoló ritmus, és némi fájdalom. Már kezdem megszokni. Néha hányinger. Mélyeket lélegzem, beveszek egy marék immunerősítőt - adok magamnak némi esélyt, hogy több órám és percem legyen, mint amit jósoltak -, és hagyom, hogy a vonat elringasson.
Mire kinyitom a szemem, a férfi ott ül velem szemben, és engem néz, majd azt mondja:
- Maga csupa élet, és csupa izzás. Maga kell nekem.
Ez nagyon furán hangzik a középeurópai fülemnek, zavartan elmosolyodok:
- Pedig már nincs sok élet bennem. Félig már a mennyben vagyok, tudja? - mondom mosolyogva.
- Maga? Tán beteg?
- Épp eléggé, hogy ne kelljek - válaszolom még mindig mosolyogva. A férfinek nem változik meg a tekintete, ahogy más embernek, amikor ezt hallja tőlem. A csodálat még mindig ott ragyog a szemében, és folyamatosan körbevesz.
- És hova utazik?
Mutatom a jegyet neki.
- Oh, én városom, Toscana!
Azt mondja:
- Félig a mennyben, félig itt. Félig utazni egyedül, félig velem. Akkor maga nekem... angyal.
Azt mondja, hogy angyal vagyok.
Hát nem csodálatos az élet?
3.
Keresem az én drága, lágyszívű, felelősségtől megszabadított orvosomat.
Már nem dolgozik itt. Hát akkor hol? Már egyáltalán nem dolgozik? Hogyhogy? Csak kilenc hónap telt el azóta.
És akkor ki tudna foglalkozni velem? Persze, nagyon is rendben van, hogy aki átvette a betegeit, megvizsgáljon. Nem is ismerek itt senkit. Miért ne lenne jó, nem igaz?
A nővérke elviszi a leleteket, és azt mondja várjak itt, amíg nem szólítanak. Erre lehetett volna számítani, basszus. Pont ilyenkor nincs nálam egy könyv sem. Telefonom lemerülőben, töltő nuku. Szuper. Kénytelen vagyok a nagy, kemény valóságban maradni.
Néhány emberke ül magába roskadva, vagy éppen a telefonját babrálja. Egy anyuka suttog a gyerekének, aki az ölébe hajtott fejével fekszik három széket is elfoglalva. Van hely, nincs ezzel semmi gond.
Jön egy orvos, belép az ajtón anélkül, hogy bármelyik betegére ránézne. Érdekes egy világ - fut át a gondolat rajtam.
Pittyeg a telefonom. Márió... Ó az én varázslóm! Suttogok, mert zeng az egész folyosó. Inkább ki is megyek az épület hátsó udvarára. Ott legalább van egy kis zöld. Az épületet ugyanis felújították belül, de kívülről még látszik, hogy bizony lenne mit javítani rajta.
A nővérke kidugja a fejét az ajtón és a nevemet szólítja.
Gyors búcsú, és megindulok a fehér köpeny után a folyosó végében lévő ultrahangos vizsgálóig.
Most jön a vetkőzős rész. Már rutinos vagyok. Első alkalommal módszeresen bújtam ki minden ruhadarabból, most csak úgy egyszerre bújok ki a pólóból a pulcsival együtt. A nadrágot is a bugyingóval együtt tolom le a bokámig, hogy úgy lépjek ki a szárából.
A hideg, nyákos anyag a bőrön, az olvasófej nyomódása a hasamon, az oldalamon.
Nézem közben a repedést a plafonon. Most újították fel ezt az épületet. Hogy lehet ott egy repedés? - vizsgálgatom.
Az orvos azt mondja, hogy ezen a képen nincs semmi. Azt mondja, hogy valószínű, nem az én leletemet adták oda, mert olyan stádiumú daganat, ami a papíromon van, ennyi idő alatt... szóval a javulás is kész csoda lett volna . Itt azonban nincs semmi.
Azt mondja, szinte biztos, hogy tévedés történt.
De én tudom, hogy azok én leleteim voltak.
Emlékszem a fájdalomra, emlékszem a rosszullétekre...
Az orvos látva a megrökönyödésemet, még felajánlja, hogy esetleg egy CT-t is csinálhatnánk, de ha elutazok Pécsre, a diagnosztikai központba, akkor nem kell hónapokat várni, amíg időpontot kapok. De az pénzbe kerül.
- Az mivel jobb, mint ez az ultrahangos vizsgálat?
- A CT vizsgálat (komputertomográfia) - magyaráz felvillanyozódva az orvos, és feljebb tolja a szemüvegét az orrnyergén - röntgensugarakkal végzett speciális felvételi eljárás. A kiértékelés számítástechnikai módszerekkel történik. A hagyományos röntgenképnél sokkal részletgazdagabb képet ad a gyulladásos és daganatos elváltozásokról.
- De mintha azt mondta volna, hogy nem lát semmit. - jegyzem meg óvatosan. És igyekszem, hogy az irónia leghalványabb árnyalata se legyen a következő kérdésben: - A semmiről fogok részletesebb képet kapni?
Remélem, hogy inkább együgyűnek hat a kérdés, és nem támadónak, ezért igyekszem igen bárgyú arckifejezést magamra ölteni.
- Nem - mosolyodik el az orvos. Úgy látszik használt a színészi alakításom, vagy ennek az orvosnak tényleg van humorérzéke is. - Mivel részletesebb képet ad, ezért észre lehet venni olyan apróságokat is, amit esetlegesen az Ultrahangos vizsgálat nem mutat ki.
- Értem - nyugtázom, majd újra kérdezek: - Miért Pécsett?
- Csak gondoltam, az van Önhöz legközelebb. - és felemeli a lakcímkártyámat.
- Oh. - bólintok egyet a felismeréstől.
- Fájdalmai, egyéb tünetei nincsenek? - kérdezi az orvos megint fürkész tekintettel.
- Nincsenek.
- Hát a legbiztosabb, ha elmegy egy CT-t is csináltatni. A biztonság kedvéért - teszi még hozzá, majd ad egy papírtörlőt, amivel letörölhetem a trutymót magamról. Miután szárazra töröltem magam, lassan felkelek. - De amennyiben minden adat igaz, amit olvasok, akkor ez vagy nem az Ön lelete, vagy csoda történt. - teszi még hozzá elgondolkodva, ahogy leszállok az vizsgálóról.
Megköszönöm a kedvességét, s miután felajánlja, hogy megadja a klinika számát, ahol a CT-t elvégeztethetem, megyek öltözni.
Meglátom a mosolyt az arcomon, ami úgy odaragadt, mintha szerves része lenne az arcberendezésemnek.
Tehát csoda történt.
Már nem csak egy édes, borzas banya vagyok Márió számára, hanem kész CSODA.
Egy csoda magam, és a világ számára.
Mint mindenki, úgy egyébként - fejezem be a mai bölcselkedést, mert hallom megint zizegni a telefonom.