Az igazgató ébredése

AZ IGAZGATÓ ÉBREDÉSE

- Maga mit keres itt? - hördült fel az igazgató, amint belépett az irodájába. Az íróasztala mögötti székben ugyanis egy kis gnóm, nagy bajuszú emberke ült.

- Várok - mondta az ember teljes nyugalommal. Lassan előre dőlt, és az asztalra könyökölve két kezét összekulcsolta az álla alatt.

- És ha szabadna kérdeznem, mire vár az ÉN irodámban? - kiáltotta az igazgató a meghökkenéséből felocsúdva.

- Természetesen rád - hangzott a nyugodt válasz.

A pimasz tegezéstől és ettől a lehetetlen helyzettől az igazgató teljesen kikelt magából.

- AZONNAL tűnjön ki az irodámból! Nem látta az ajtón a feliratot? Maga talán az igazgató, hogy úgy érezte, be kell lépnie ide?

- Persze - jött a könnyed válasz. - Természetesen nem ennek a vállalatnak - mosolyodott el körbemutatva -, de azért én is igazgatok.

- És ha szabad kérdeznem, mit igazgat? - talált lassan magára az igazgató.

- Hát a ... cselekedeteidet.

Szegény igazgató már úgy érezte, hogy mindjárt megüti a guta. Tenyerével lassan végigsimította a homlokát, majd elkezdte keresni a mobilját a zsebében. A legnagyobb meglepetésére azonban sehol nem találta.

- A... a cselekedeteimet? - ismételte lassan.

Az igazgató meghökkent arckifejezése láttán a gnóm emberke olyan nagyot kacagott, hogy a bajusza csak úgy repkedett! Felmászott az asztalra, és ráült az asztal sarkánál álló telefonra.

Ettől a szemtelenségtől aztán az igazgató végképp elhűlve bámult az emberkére.

- TŰNJÖN KI AZ IRODÁMBÓL, vagy hívom a rendőrséget - tajtékzott, de továbbra sem találta a mobilját. Az emberke a fél lábát átkulcsolva mosolyogva szemlélte a helyzetet, és hintázni kezdett a telefonon.

Akkor döbbent csak rá az igazgató, hogy ez a telefon egy olyan régi, hatvanas évekbeli tárcsázós szerkezet. Mit keres ez az elavult kacat az asztalomon?

- Tán nem ismersz meg? - zökkentette ki a kérdés a gondolataiból.

Az igazgató csak bambán ingatta a fejét.

- Na, na? - kérdezte amaz, míg oldalra fordított fejjel kissé magasba emelte az állát - Így sem vagyok ismerős?

Az igazgatóban felrémlett egy régi gyerekkori rajz. Ezt az emberkét ábrázolta, pont így, a hasáig leérő bajusszal.

- Az őrangyalom! - motyogta maga elé az igazgató.

- Ah! Ugyan! Bár tudom, hogy így is szoktak nevezni - kezdte a gnóm emberke vidoran -, de egyébként csak lelkiismeret vagyok. A te lelkiismereted. Azaz eddig az voltam. De most már nem az vagyok.

- Nem? - kezdett magához térni az igazgató. - Hát akkor mi?

- Azt még nem tudom. De felmondok.

- Hogy mit? Hogy... hogy mit parancsol? - dadogta az igazgató.

- Nálatok így szokás, nem? - kezdte az emberke felállva és elkezdett az asztalon le-fel járkálni. - Átnéztem a dolgaid, és nem tetszik, amit látok. Egyébként sem hallgatsz rám. Falra hányt borsó minden szavam. Édes fiam! A vállalat azt jelenti, hogy vállasz egy feladatot. Felelős vagy az emberekért, az ígéreteidért... A logóban a zöld levél a környezetvédelem támogatására utal, nemde?

- Igen - felelt szegény igazgató szinte öntudatlanul, hisz az apja hangsúlyát és szokásosan tudálékos modorát ismerte fel a mondatokban.

Az ilyen monológra nem lehet mit felelni.

- Megőrültem - motyogta maga elé rémülten.

A gnóm emberke megállt előtte az asztallapon, majd csípőre tett kézzel lépett egyet előre.

- Ádám, ez nem te vagy! - toppantott vadul. - Teljesen meghasonultál önmagaddal. Te az a fiú vagy, aki vasárnap az udvaron focizik, felszedi a szemetet, segít a néniknek...

... Ádámnak is csak az apja szólította. Aki közel volt hozzá, becézte, aki nem, az a vezetéknevén szólította. Ez a megszólítás: Ádám olyan távolságtartónak hatott. Apjától még jobban, mint az üzlettársak vagy régi oszálytársak vezetéknéves megszólítása. Mintha apja ezzel is egy falat emelt volna kettejük közé. Ezért is volt az, hogy az Ádám megszólítást senkitől nem tűrte meg. Senkitől.

A nagybajuszú újra helyet foglalt az igazgatói székben, és sandán rátekintve fürkészte az arcát.

- No? - kérdezte végül. - Mi lesz?

- Hogy ... hogy hogy mi? - ocsúdott fel az igazgató.

- Megkapom a felmondásom? - ismételte kérdését az emberke féloldalasan felé sandítva.

A feszültségtől elkezdett fájni az igazgató válla. Ez a fájdalom kisugárzott egészen a nyakáig. Nyakas egy ember vagy, ez ezt jelenti, mondta a felesége félig tréfásan. Mert ez már a sokadik eset volt, s bár csak néha került elő ez a fájdalom, mikor épp megerőltette magát vagy ha rosszul mozdult.

Ahogy nézte a gnóm emberkét a székében, felrémlett apja képe, ahogy ugyanúgy, féloldalasan ül a székben - egyik vállát leejtve, másikat szinte a nyakába húzva, mint egy púpos -, és kioktató hangon beszél az alkalmazottakkal a telefonban.

Felrémlett, mikor egyedül hagyták az apja irodájában, és a forgószékben ülve vidáman pörgött a lábával kalimpálva próbálta utánozni az apját. Felemelte a telefonkagylót, a vonalat adó búgó hangot hallgatva eljátszotta, ahogy fontoskodva telefonál. Ez jóval előbb volt, hogy ráébredt a páncélba burkolózott, ridegségére. Jóval előbb, hogy észrevette volna saját magányát.

Hirtelen le kellett ülnie.

Minden hiába. A történelem megismétli önmagát - gondolta.

Emlékezett, amikor az apja a kollégái előtt megalázta őt, majd mintha ez egy jó vicc lett volna, megborzolva a haját kitessékelte az irodájából. Emlékezett a keserűségre, a csalódottságra. Ekkor döntötte el: Sose lesz olyan, mint az apja. Különb lesz... És most itt van ő vezérként. És pont úgy beszél, mint ő anno.

Fájó vállal, vezérként...Hirtelen le kellett ülnie.

Mégis olyan lettem, mint ő!

A jelen tárgyai visszatértek ahogy feltekintett. A régi telefon, az emberke eltűnt.

Az asztalon csa az aktuális szerződés. Leült a székébe, és ahogy felemelte az iratot, elkezdett a székében ugyanúgy ringatózni, mint gyerekkorában. Megmasszírozta a vállát, kinyújtózott, a szerződést a papírhalom tetejére dobta.

A halom alatt egy kikandikáló rajzra tévedt a tekintete:

A nagybajuszú ember profilja volt.

A kép hátulján egy felirat:

Mese, mese meskete, ez egy lelkiismeret-mese.