Az átok

A férfi leszállt a lóról, és elengedte a kantárt. Nem kötötte ki az állatot, tudta, hogy az nem fog elmenni. Neki mindenki engedelmeskedett. Magas szikár alak volt, páncéljának mellvértjén megcsillant a fény. Arca kemény volt, amit az állszakálla nyúlánkká és hegyessé alakított. Kék szeme akár az acél, vágott, és szúrt. Ha megjelent, mindenhol tisztelettel vegyes félelem fogadta. Imádta látni az emberek szemében lévő félelmet. Megvetően megnézte a kis házat, s kopogás nélkül, kicsit lehajtott fejjelt bement az ajtónyíláson.

Sára felállt, ahogy a szikár alakot meglátta. Varrni valóját a székre tette, és állva, várakozón nézett a jövevényre. Nem csak a pazarul díszített, kényes ruhájáról ismerte meg a rettegett grófot, már régen, nagyon régen beleívódott a zsigereibe a hang és ez a fölényes arc.

Fájni kezdett megtöredezett térde, érezte újra az áporodott pince szagát, a vas szorítását, hallotta a csont ropogását...

- A grófnő? - csattant a kérdés, ahogy a férfi szeme megszokta a félhomályt.

- Elhunyt uram, ahogy a gyermek megszületett.

- Szóval igaz... Mennyi ideje is? - a kérdés közömbösnek tűnt, de tele volt fenyegetéssel...

- Lassan negyedik éve lesz annak, uram...Ön külhonban háborúzott...

- Három teljes éve...És mennyi is? - motyogta maga elé a férfi megszakítva a nő magyarázkodását -...több, mint három éve akkor a járandóság se járna! - tette még hozzá keményen.

Sára nem merte mondani, hogy a gyermek vér szerinti jogán járna...dehogy gondolt ő akkor a gyermekre!...Remény...hogy illik rá ez a név!

Nem ismert meg - gondolta. - Sokan voltunk akkor, lehet, hogy nem is ismerne meg soha.

Ez a gondolat visszaadta a magabiztosságát. Határozottsága, amely miatt a faluban annyira tisztelték, visszatért.

- S a gyermek? Most hol van? - kérdezte a férfi.

- Kint, uram, az állatokat eteti.

- És miért nem öltétek meg? - lépett egyet előre fenyegetően, az asszony szemébe fúrva tekintetét.

Sára lehajtott fejjel válaszolt:

- Egészséges gyermek volt uram. Egyetlen bába sem vállalta ezt a felelősséget.

- Nem, mi? - szólt gúnyosan a férfi a szavába vágva. Lassú, unott léptekkel körbejárta a szobát, egy-egy csipkét megérintve, szemügyre véve annak mintáját, közömbös hangon hozzátette. -A testvérem zabigyereket hoz a világra megszégyenítve a családot, és folyamatosan apasztva a kincstárunkat úgy, hogy már nem is él. Fantasztikus. ...Azt rebesgetik, hogy foggal született... - fordult meg hirtelen- Hogy boszorkány! - Erre a szóra, hogy boszorkány mereven az asszonyra bámult. Oly erő, s szándék volt a kijelentésben, hogy Sára akaratlanul válaszolt:

- Igen uram.

- Gyáva, hazug népség! - csattant fel a férfi élesen. - Nem mertétek megtenni, mi? Akkor, majd megteszem én!! Írmagja nem maradhat az átkozottnak!

S kardját kihúzva elindult az ajtó felé. Sára öntudatlanul kiáltotta el magát.

- Reményke, fuss!

A gróf megtorpant, mint akire átkot szórtak.

Úgy értette: Reménye, huss! Keményen, ölésre készen tartotta a kardját, és az asszony felé fordult.

- Te vagy a banya, vénasszony! Az utódodat neveled, he? - S féloldalas léptekkel elindult felé. Sárában a régi fájdalom feloldódott, az elkerülhetetlennel szembenézve valami felfoghatatlan nyugalom áradt szét benne. Érezte, a férfinak nincs már hatalma rajta. Gúnyosan, s gyűlölettel, sziszegve válaszolt.

- Ha úgy lenne uram... te már nem élnél.

A férfit megakasztotta a pimasz tegezés, s a vakmerő kijelentés, amely oly erővel, és nyíltan lett kimondva, hogy kétség sem fért ahhoz, hogy igaz.

Ha nem ő az, akkor honnan? Honnan ez a keménység? - tűnődött, s lazított a kardja tartásán, s kissé összehúzott szemel fürkészte az asszony arcát - Bizonyosan a kis boszorkától kapja az erejét - gondolta még.

Abban a pillanatban nyílt az ajtó. Remény, csak azt hallotta, hogy a nevét kiáltják. - Már megint elfelejtettem valamit - gondolta. S míg ment, meglátva az idegen lovat, beszélni kezdett hozzá.

- Ó, te szép vagy! Játszol majd velem?

A ló követni kezdte egész az ajtóig. Követte, ahogy anno a kecske, még a fejét is bedugta utána az ajtónyílásba.

A lányka bent egy idegen férfit látott, aki hirtelen felé fordult egy hosszú fényes késsel a kezében, s mögötte nénjének gyűlölettől eltorzult arcát.

Hű, de mérgesek - gondolta - jobb, ha már most megbánok mindent, akkor talán kevesebbet kapok.

Ezzel lassan letérdelt, kis fehér hálóingszerű zsákruháját a térde alá tűrve, imára kulcsolta a kezét, és lehajtott fejjel várta, hogy elmondják neki, mi is a bűne.

Sára ránézett a gyermekre, érezte a szorítást a mellkasában, a szárazságot a nyelve alatt, a verítéket a hátán. Nem tudott se mozdulni, se szólni. Kitágult szemmel, meredten állt. A férfi, mikor nyílt az ajtó, kardját magasba emelte, hogy lecsapjon vele. A térdre hulló, fehér ruhás kislány látványa megakasztotta a mozdulatot.

Megállt az idő. Csak a galambok búgását lehetett hallani.

Gyászruhában van, és felkínálja magát - gondolta a férfi, miközben felrémlett a múltból, egy dohos pince mélyéről a régi átok. "És gúnyosan rád tekint majd a halál angyala, mely téged is megtalál gróf, téged is megtalál egyszer!!"

Remény érezte, hogy a feszültség csökken a szobában, s pajkosan felsandított a férfira. "mert gúnyosan rád tekint majd." Kongott a férfi fejében...

Majd kardját hirtelen leengedve, határozott, sietős léptekkel kiment a szobából. Még hallani lehetett, amint "átkozott némber" kiáltással felült a lovára, s elvágtatott.

Remény meglepetten nézett utána.

Sára remegve lerogyott a székre, mellkasára szorította a kezét, csukló zokogásba kezdett....

A megkönnyebbülés könnyei lemosták a rettegést az arcáról.

Remény értetlenül felállt. Hátra nézett a nyitva hagyott ajtóra, majd újra nénjére. Már nem gondolt a büntetésre. A Nénje sír.

Odament hozzá, s kis kezével megsimogatta a nő haját. Majd lágyan elvette kezét az arca elől, s az ölébe mászott.

A nő elfordított arccal hagyta.

Remény elvette a mellkasra szorított ráncos kezet is, és odatette a saját kis kezét.

Sára érezte, hogy a szorítás enged, a bensejében lassan elsimul a fájdalom, s béke marad utána.

A kislányra nézett.

Az félrebillentette kis fejét, s elmosolyodott.

Másik kezecskéjével megsimogatta az asszony arcát.

- Meggyógyítasz? - kérdezte Sára suttogva, a kék szempárt fürkészve, s nagyot nyelt.

- Hát persze! - mondta Remény vidáman, s egy kis kacajjal leszállt Sára öléből. Kifele indulva azonban még visszafordult...

- Mért, Nénje, beteg vagy?