Az álom

Sára már csak azt látta, hogy a gyerek keze tele van a fényes, fekete bogyókkal.

Ahogy máskor is, most is magával vitte a begyűjtő útjára.

Régebben túl sokat kérdezett, ami idegesítette. Volt, hogy felelt, de mostanában már nem figyelt rá. Egyébként is eljátszott a kecskével, amit azóta az eset óta, hogy együtt szedtek virágokat neki, sokszor elkísérte. Igazából csak akkor nem jött vele, ha éppen gidája volt.

És most volt. Bizony. Három is.

Remény csokrokat szedett, koszorút készített ilyenkor, vagy dúdolgatta az altatót, amit annak idején tanult tőle.

Ringatom bubámat

altatom lánykámat.

szelíden fehéren

álmában ne féljen.

álmában ne féljen

boldogan ébredjen

szép napot megélje

szívemet megértse.

De mostanában inkább átok, mint áldás, mert örökké valami nyavalya rosszaságot cselekszik. Múltkor felrúgta a csajkát. Az egész padló tocsogott, ragadt a kiborult tejtől.

Aztán meg úgy csinált, mintha nem ő lett volna.

-Az ördög volt. - mondta kihívóan nagy kék szemét rámeresztve, maszatos pofijával fintorgott hozzá.

- Az ördög? - nézett rá Sára dühvel.

- Igen. Ott szalad, ni! - mutatott a kislány a belső szoba felé.

Sára hiába adott neki rongyot, hogy feltörölje, azzal is csak játszott. Pancsolt, paskolt a tejtócsában, és mikor már rárivallt dühében, akkor is csak állt, és meredt rá, míg a kezében lévő tejes rongyból a ruhájára csöpögött a koszos lé.

Akkor elzavarta, kikapva a kezéből a rongyot, és azt hitte, menten agyon is tudná csapni. Akkor nem nyúlt hozzá. De már bánta. Eleven volt, Kész égedelem. Visítozott, rohangált, és furcsa véletlenekkel rongálta, szaggatta a ruháit és a dolgokat.

Sára nem gondolt arra, hogy valami baja lehet... Hogy is lenne már. Csalánba nem üt a ménkű. Ha meg beleüt, csak olyan lesz neki, mintha cirógatnák...Nem gondolt hát semmire...amúgy is, kis banyaként a lány úgyis tudja mi mire való. Nem is értette, hogy minek kérdez annyit. Nyilván csak bosszantani akarta ezzel is...vagy...próbára tette a tudását.

Mindegy is. Múlt alkalommal megelégelte, és megfenyegette, ha egy szót is szól, többet nem jöhet vele az erdőre.

A faluba is már csak egyedül járt le, mert, ha a lány ott volt, nem kapott munkát, és az árukat se tudta akkor elcserélni. Így a gyermek sokat volt egyedül. Néha még főzött is, mire visszatért este.

De néha olyan furcsának érezte, hogy figyeli őt. Figyeli minden pillanatban. Mintha szemmel tartaná. Ez ugyan kicsit zavaró volt, de ezen túl Sára jól érezte magát. Nem jöttek a váratlan rosszullétek, se a szédülés a hidegleléssel. Semmi. Bár r a feddést és a nevelést  már nem kézzel, hanem bottal végezte, ha szükségét látta. Majd vett egy korbácsot is. Jobb távol lenni egy megvadult démontól, ha úgy esik. Sára már egyre ritkábban beszélt vele. És a kislány is egyre hallgatagabb lett. Nem kérdezett, és nem dúdolt. Jázminnal sem, vele sem.

És most a fekete bogyók ott virítanak a gyermek kezében...

A rémülettől oda ugrott hozzá, kiverve a nadragulyabogyókat a kis kézből, szájába túrva kikaparta a többit, ami még benne volt, majd megrázva a vállát szinte kiabálva kérdezte:

- Mennyit ettél meg belőle? Hm?...Nem hallod? Mennyit ettél belőle?

Remény az ijedtségtől szólni sem tudott, csak kimeredt szemekkel nézte Sárát.

- Ez a farkasbogyó, te szerencsétlen!...Meg akarsz halni?! ...Mennyit? - rázta meg még jobban a vállát a lánynak, hogy a feje bólintva járt le- és fel. - MENNYIT?

Remény kitekerte magát a kezéből.

- Kettőt, talán. Nem tudom. ...Na és ha meghalok? Akkor mi van? Úgysem szeretsz!  - kiáltott vissza indulattal, majd a torkához kapott. Hirtelen nem kapott levegőt. Mintha kővé dermedt volna minden tagja és izma. Nem tudott nyelni, se mozdulni. Erőfeszítéssel kinyitotta a száját, mondani akart volna még valamit, de már csak tátogott, mint a partra vetett hal. Szeme a rémülettől kikerekedett, az ujjai is karvaly módra görcsbe rándultak. A meghökkenéstől és rémülettől hátrálni kezdett, hanyatt esett egy gyökérben, és apró rángásokkal vergődött a földön. Sára eldobta a kosarat, és oda ugrott hozzá a kis vizes üveggel, a szájához érintette, hogy igyon, és közben masszírozta a torkát, mert több mint a fele kifolyt a gyermek szája szélén.

- Hogy az a kénköves ménkő üssön beléd, te gyerek! Nem vagy eszednél? Most nem tudtál kérdezni? - feledkezett meg mindenről, miközben a kapálózó kis kezeket igyekezett elhajtani az útból. - Nyeljél már! Nyeld le!

Aztán hirtelen hasra fordította, egy fadarabbal kifeszítette a száját, és mélyen belenyúlt a torkához. Remény öklendezni kezdett és rázkódott, s ahogy így kínlódott, hatalmasat harapott Sára ujjaiba, amelyek még a szájában maradtak.

- Az anyád mindenit, te vérszopó ördögfajzat! - rántotta ki kezét Sára, nézve vérző ujjaira, és akaratlanul is rúgott egyet a hason fekvő, rángatózó kis testbe. - Hogy az a jó Belzebúb! - rázta meg a kezét, melyből erősen folyni kezdett a vér, amit gyorsan a kötényébe törölt. Aztán fogta a már véres ruhadarabot, leszakított az aljából egy kis részt, és azzal erősen körbe tekerte az ujjait, elszorítva a sebet.

Remény még mindig tehetetlenül feküdt az avarban és néha rázkódott még, valahogy a hátára tudott fordulni. Szemei kidülledve fennakadtak olykor, kezét próbálta volna a szájához, torkához rakni, de csak a levegőben kalimpált lassan. Sára egy újabb faágat vett a földről. Remény ahogy látta közeledni, eltorzult arccal tiltakozni kezdett!

- Nem! NE...hagyjál! ... Gyűlöllek. Hagyjál- kiabálta, ahogy végre hangot tudott kipréselni magából.

- Nem, kis bogaram. Nem fogsz nekem itt megdögleni, ha a fene fenét eszik is. - sziszegte az asszony a fogai között míg újra a kapálózó testet hasra fordította. - Hét évem ráment, hogy életben tartsalak. Segítettem, és igen, tartozol, barátocskám, tartozol nem is kicsit... és segíteni fogsz még te nekem is...na gyere csak gyere...-

Azzal a kislány szájába nyomta a faágat, ahogy a másikkal előtte szétfeszítette. A lányka levegő után kapkodva öklendezni kezdett. Sára addig piszkálta és nyomkodta a faágat, míg végül Remény elhányta magát. Kihányta a vizet, a reggeli zabkásáját...és igen az egyik bogyót szétrágva, de hála a magasságos irgalmasságának a másikat egyben nyelte le...

A hánytatás után a lányka szinte azon nyomban elájult. Ernyedten lógott Sára fél karján, haja a földre lógva, karjai ernyedten súrolták az avart. Óh édes istenem most segíts meg, - gondolta Sára, miközben a nagyocska testet átfordította a hátára és leülve az ölébe gurította terhét. Egy darabig ott ült a fának vetve a hátát, terpeszben, ölében a kislány. Karjai fájtak a hirtelen megerőltetéstől, így utólag nem is értette, hogy volt benne ennyi erő, hogy a rángás és feszült izmok ellenére is meg tudta tartani a testet.

Nézte a megenyhült vonásokat, a dús hajat, és finom feszes kis izmos testet. Milyen emberi most- gondolta. - milyen elesett, és gyámoltalan...De hogy a csudába fogom most innen haza vinni? - nyögve próbált kievickélni a lányka teste alól, ami végül is nagy nehezen sikerült. Ujjai fájtak, lüktettek a kötés alatt, amely újra felébresztette benne a keserű dühöt.

Fogta a lányka elernyedt testét és mint egy zsákot a vállára vette, valahogy nagy nehezen felvette a kosarat is a másik kezével, és elindult a ház felé.

Rettentő messzinek tűnt a kis ház most, hogy sietni akart terhével. Úgy tűnt háromszor olyan messze van, pedig csak az erdőcske széléig mentek ma.

Ahogy a falnál letette ülő helyzetben a lánykát, az mintha felébredt volna, kinyitotta a szemét, és pupillája szinte teljesen kitágulva eltakarta a szép tiszta eredeti kék íriszét. Mint akit démon szállt meg. - gondolta Sára, míg a retesszel bajlódott elgémberedett ujjaival. - ha nem tudnám...

Akkor azonban a lányka fel akart tápászkodni, de visszahuppant a hideg kőre. Arca kipirult, és tátogni kezdett. Érthetetlen hangok törtek fel a torkából, hol némi hörgés, majd, mint aki horkol, de ajkai szavakat formáztak. Már nem látszott, hogy görcsös lenne a szája, de valami megszállott öntudatlanságban motyogott. Néha némi emberi hang is sikerült, de aztán újra kapálózni kezdett a kezeivel és rázta a fejét, miközben őrjöngve üvöltözni kezdett.

Sára megpróbálta megfogni, hogy bevigye a házba, de a kapálózás közben a lányka megkarmolta. Erre haragjában hirtelen a hónaljánál fogva magához ölelte a gyereket és úgy vonszolta be a hűvös házba.

A lányka teste már forró volt. Aggasztóan forró. A belső szobába vitte hát, ahol a leghűvösebb volt, lefektette, ahol időnként megmerevedő testét igyekezett az ágyon tartani.

Aztán székeket hordott az ágy mellé, hogy nehogy leessen, ha kapálózik, tálkába hideg vizet és egy tiszta gyolcsot hozott. A vizes gyolccsal megtörölgette a lányka száját. Ekkor Remény újra fulladozni, köhögni kezdett, ahogy néhány csepp a légcsövébe került. De Sára tovább hűtötte a kis testet, és enyhén felültetve újra vizet töltött a szájába.

Örökkévalóságnak tűnt, mire a gyermek teste valamennyire elnyugodott, és a görcs engedni kezdett. A bőre még forró volt, időnként motyogott még valamit érthetetlen halandzsa nyelven, de már nem görcsölt az izma. Hogy ez most jó volt-e, vagy éppen romlóban lévő volt az állapota, azt nem tudta volna Sára megmondani. Mindenki tudja, hogy a Farkasbogyó mérgező. Mindenki. - gondolta, ahogy nézte betegét- Akkor a kis Banya hogyhogy nem tudta? Pont EZT nem? ...de a köhögésre a füvet több évvel ezelőtt, igen...

Sára elment felrakni egy kis teát, és bekötni a sebet a kezén. Kamillás főzettel fertőtlenítette, és utána egyet gondolva, a maradék teájával a lánykát megitatta.

Remény nyelt. Nyelt, de láthatóan nem volt magánál. Szemei fennakadtak időnként, nyögdécselt és motyogott.

Sára visszament, tette a dolgát. Nyughatatlan volt. Sehogy nem találta a helyét. Járkált, pakolászott egy darabig, majd kiült a tornácra a Bibliával.

Remény érezte a nyelvén a langyos nedves italt. Kellemes volt és simogató. Illata is betöltötte a körülötte lévő levegőt. Tagjai fájtak. Mint mikor túl sokat futott. A görcs már elengedte, de még nehéznek érezte a tagjait.

Lassan elnyugodott az elméje, és nagy sóhajjal elaludt.

Az álma azonban fura volt és olyan valóságos, mintha egy másik világba került volna:

Egy nagy tisztáson lépdel, alkonyatkor. Egy tisztáson, ami tele van halottakkal, ahogy lép, az emberek vérétől latyakos föveny cuppog a lába alatt. Bűz van, és nyögéseket lehet itt - ott hallani. Időnként lehajol, és egy hulla ruhájában turkál. Keze erős és inas, hosszú ujjakkal. Nem az ő keze. Az ő keze nem ilyen. Ahogy megy tovább, valami hirtelen megragadja a bokáját, mint egy vaspánt, hogy nem tud tovább menni.

Ahogy megfordul, egy férfit lát, aki a hasát fogja. Ujjai között látszódnak a belek. Véres szakadt ruhája koszos.

- Kérlek... Fiú, kérlek segíts. - hallja a férfi hangját. - nagyon...nagyon fázom. - kétségbeesett, karcos hang.

- Engedj el. - hallotta most a sajátját is. Kedves, nyugodt fiatal férfihangként hallotta. - Haldokolsz. Sok vért vesztettél. Azért fázol. - míg beszél, lehajolva lassan, kedves türelemmel lefejti a kezet a bokájáról. A férfi hagyja, keze koszos, arca barnás-maszatos. Hogy sár, vagy vér, nem lehet tudni.

- Ne menj. Kérlek ne menj még. - kezdi újra a férfi, mikor ő felegyenesedik. - félek...nagyon félek. - Hangja kétségbeesett és könyörgő.

Ő lassan betakarja a férfit a saját palástjával, és imát mormol. Vagyis úgy tűnik, hogy azt. Nem érti pontosan. Ahogy végére ér, a férfi szeme már fennakadt és nem mozdul. Ahogy hátra billent a feje, látszik, hogy a nyakában egy kis medalion lóg. Letépi a halott nyakáról, berakja a vállán átvetett tarisznyába és miután kezével leengedi a nyitva maradt szemet, tovább indul az erdő felé. Valami nyugtalanság kezd egyszerre úrrá lenni rajta, ahogy ezt a sok holt katonát látja. Itt-ott fegyverek, páncélok, néha lovak...fájdalom és szomorúság, tehetetlenség...és félelem. Gyávaság savanyú rothadó szaga.

Valahogy úgy érzi futnia kell. Lábaiba különös feszülő izgatottság. Egyre gyorsabban halad. Érzi, hogy futnia kell. Futnia...bármerre is, de futnia. Ki, akárhova is, de ki...ki a világból...ki valamerre, ahol nincs senki...

Ekkor riadt fel.

Sára ott állt mellette.

A nap delelőn volt már.

- Kiabáltál. - mondta Sára nyugodtan, karikás szemekkel, de kedves tekintettel - itt a tea. Idd meg. Tisztít. - Hosszasan nézte a gyermek arcát. Fürkészőn is vizsgálódva. Kis idő elteltével megkérdezte: 

- Mit álmodtál?

- Egy fiúról, aki halottak között járt. - válaszolt a lány elmerengve.

- Halottakkal álmodni esőt jelent. - közölte Sára nyugodtabb, szinte közönyös hangon. - És kivel beszélgettél?

- Nem tudom. - válaszolta Remény feltámaszkodva az ágyban. - nagyon szomjas vagyok.

- Az jó. Nagyon jó. - mondta Sára gyorsan megfeledkezve az álomról- akkor érzel már. Mutasd a homlokod. Rendben. A láz is nyughatik lassan. Tessék itt van. Friss. Ma voltam lent a pataknál.

- Ma? Hogyhogy?

- Hát már négy napja itt henyél Nagysága! - mondta gúnyosan a nő, pajkosan nevetve a lányra. Remény csak nézett nagyot. - Igen, igen- erősített rá a nő látva a lány szemében a kérdést. - Kis híja volt, hogy oda nem vesztél...- ez eszébe juttatta kérdéseit. - Mégis, mi a csudát gondoltál? Mi az ördögöt gondoltál, mikor megetted?

- Nem tudom. - válaszolta a lányka, és lassan felült. Kissé hunyorogva próbált emlékezni, hisz még az álma hatása alatt állt. felrémlett az erdő, Sára háta, ahogy előtte halad, és néha lehajol... a faág a lábánál. Sárára nézett. - Mi történt?

- Nem emlékszel? - most Sárán volt a sor a meglepődésen. Féloldalasan az ágy szélére ült, és fürkészőn a lány szemébe nézett. - Farkasbogyót ettél. Az a fekete fényes bogyó az erőd szélén...

- Oh...Igen...- révedt a tekintete Reménynek a semmibe. - igen. - mondta még egyszer, de Sára nem igazán látta az arcán a felismerés és emlékezés szikráját.

- No, jól van. - paskolta meg remény takaró alatti lábát. - pihenj még. Ha ittál, és elég volt, a komódon hagyhatod a poharat.

- Jó. - mondta a kislány, és a párnára hanyatlott újra, majd miután Sára magára hagyta, fürkészőn nézni kezdte a plafont, mintha onnan kaphatna választ ki nem mondott kérdéseire.