Mit jelent foggal születni

A kislány megszületik. A babona, ami kitaszítja, és ami meg is menti ugyanúgy

Régen volt már, hogy ezt a házat építették.

Már nem is tudta senki, hogy mikor épült, és hogy ki volt az, aki építette. Látszott rajta az igényes munka. A falak tartósak, erősek, biztonságot adnak a viharos széllel és egyéb viszontagságokkal szemben.

Már csak azért is legendát szőttek köré az emberek, mert a falutól távol, a szikla fennsíkjára épült a szakadék szomszédságába, ahova csak egy jókora meredek kaptatón lehetett feljutni az erdőn keresztül. Egyik oldalán a szakadék, mások oldalán az erdő, a fennsík tisztásával körülölelve. Mint a tisztelendő atyák tar feje búbja...- Isten bocsássa meg nekem ezt a hasonlatot.

Arra sem emlékezett már senki, hogy kié volt, mielőtt a nő beköltözött. Kerítése sem volt. Nem járt arra senki. Átkozott volt az a hely... A ház tetejét, s oldalát fakéreg fedte, s ablakai jóval nagyobbak voltak, mint a faluban lévő házaké. Azt tudták, hogy időnkét lovas kaptat fel a kis házhoz, majd teher nélkül még aznap vissza is tér. Az asszonyt csak vasárnaponként látták az emberek a templomban. Eleinte ment a találgatás, a szóbeszéd... persze mindenki tudni vélte, hogy ki fia borja, és miért, hogyan keveredett az országnak ebbe az elfeledett szegletébe. Ruhájának finom anyaga elárulta, hogy nem pórnép közül való, amit kecses, méltóságteljes mozgása is megerősített.

Mise után mindig tovább maradt. Özvegy férfiak és kalandorok hiába lesték jöttét, volt aki a templomba visszamerészkedve se találta. Tudni vélték hát, hogy gyónását is azonnal elvégezte, ha már olyan magasról lejött. Aztán elterjedt a hír, hogy ritka kórság vagy átok van rajta mert egyre nagyobb hassal mégis egyre beesettebb arccal, sápadtabban érkezett. Így lekerült róla a kíváncsiak érdeklődése, és inkább kerülni kezdték.

Odabent most mindent fehér gyolcs és lepel borított.

Fehérbe öltözött az ajtó, az ablak, fehér lepel volt a hosszú asztalon is, melyen a nő feküdt meztelenül. Néhány párnáról, ruháról lefejtették a drága csipkéket, és az ablak elé akasztották. Talán, hogy védjék a kosztól vagy hogy ne keveredjen a többi anyag közé. A lenyugvó nap, ahogy bekukucskált a nő lábánál lévő ablakon, a fehér csipkék sötét árnyruhába öltöztették a testét, kiemelve finom hajlatait és vékony egészen csontos termetét.

Nem volt egyedül. Három fehér ruhába öltözött nő ténykedett körülötte. Mindhárman fehér, egyszerű ruhában, s fehér kendőben tevékenykedtek.

Egy fiatal, sápadt, megnyúlt arcú nő, akinek sötét haja kilógott a kendő alól, hosszú eres ujjaival megfogta a halott kezét, keresztbe rakta a mellkasán, majd elmélázva nézte a combon, vállon ívelő lágy mintákat. Nézte egy darabig, s mintegy magának megjegyezte:

- Azért mégis szomorú, hogy nincs, aki megsirassa, s ilyen magányosan hunyt el.

- Majd Kél atya mond egy imát érte. Meggyónt, így békében találkozhat a teremtővel - válaszolta rá egy szikár hajlott hátú társa karcos hangon, aki most jött vissza a nagy helyiségbe a belső szobából. Megtörölte a kezét, majd ő is az asztalhoz lépett.

A harmadik, egy termetes asszonyság, a sarokban álló, fémlábú lavórban mosta a kezét, fehér ruháját barnuló vérfoltok tarkították. Mellette egy csomóban véres vászondarabok.

- El kell pusztítani. - mondta keményen minden átmenet nélkül maga elé bámulva, de igen halkan. Megfogta a lavór szélét, s mintegy magában megismételte: - El kell pusztítani, mielőtt ebben a testben képes lesz használni a hatalmát.

A másik két nő felé fordulva rámeredt.

- Elpusztítani? Mégis hogyan? - kérdezte remegő, vékony hangon a fiatalabb. - És ha visszatér, s megbüntet bennünket, amiért elvettük tőle az új élet lehetőségét?

- Ugyan már! - fordult el egy új tiszta gyolccsal kezében a halott felé fordulva az idősebb- Egy csecsemőről beszéltek! Klára! Térj észre!

- MEGÖLTE AZ ANYJÁT! - kelt ki magából a Klárának nevezett. - Biztos úgy rágta ki magát! Ez a szegény asszony csak arra kellett neki, hogy e világi megtestesüléséhez segítse!

- Hát persze! - vett fel egy könnyed, gúnyos hangnemet a társa, miközben a szép hölgy testét betakarta a lepellel.

- Sára! - lépett hozzá a termetes nő, megragadva a karját, s erővel maga felé fordította- Te is láttad! Foggal született. BOSZORKÁNY! Képes vagy felfogni, milyen veszélyes életben tartani? Képes vagy felfogni?!

Sára lassan társára emelte a szemét, és egész testével felé fordult, míg Klara vasmarka még mindig fogva tartotta:

- Eressz el azonnal! - sziszegte Klára arcába hajolva, mire az a meglepetéstől hirtelen leengedte a karját. - Boszorkány? - fordult újra a halott felé Sára megenyhült hangon, csendesen. - Jó. Tegyük fel, hogy az. - folytatta elgondolkodva - És azt gondolod, hogy annyira ostoba egy boszorkány, hogy a születésénél megöli az anyját?!- Ekkor újra odafordult a termetes Klárához, akinek egyre vörösebb volt az arca egyrészt a visszafojtott haragtól, és a megalázottságtól, másrészt a melegtől, ami kezdte már átjárni a szobát.

- Ki fogja etetni? Táplálni? Ruházni, életben tartani, míg a teste felnövekszik? - nézett a szemébe Sára. - hm?

Hangja halk volt és kemény. Talán egy kis gúnyt is észre lehetett volna venni benne, ha az ember jól figyel. Szúrós, átható tekintetét Klara nem bírta, lehorgasztotta a fejét. A fiatal, vékony nő kezeit tördelve rémült tekintettel nézett hol az egyik, hol a másik társára.

- Nagy gyerek, - folytatta Sára még lágyabban, elmélázón a letakart test felé fordulva ismét. - az asszony gyenge volt. Nagyon gyenge és törékeny. Ez végzett vele. Láttunk már ilyet nem egyet...

- Igazad van. Nem kell beszennyeznünk a kezünket, és az átkot magunkra venni. Itt hagyjuk...- nézett fel a társaira Klara újra. Szemében őrült láng lobbant, ahogy keresztet vetve visszafordult. A szemében az őrült láng tovább lobogott, a félelem lángja.

Hátrált egy lépést, újra keresztet vetett, majd lassú léptekkel visszament a lavórhoz, megtámaszkodott a peremében, s csak úgy maga elé motyogta:

- Igen, itt hagyjuk. ...haha...Elkövette a legnagyobb hibát már az elején. ...Saját magát ölte meg az anyja megölésével...

Sára nézte. Nézte a társát, a hajlott hátát, a leeresztett vállakat és a kócos hajat, ami a kendő alól kikandikált. Sajnálat kezdett ébredni benne iránta.

- Mennyire fél. - gondolta - ha nem tud kilépni belőle, megőrül. Hisz csecsemőt akart ölni. Egészséges csecsemőt! Lesz dolga Kél atyának vele elég...S ez meg- nézett a fiatal nőre- ez meg meg se mer mukkanni. Most még nem...Aztán meg...A legnagyobb szája neki lesz...

"A gonoszt ne kívül keressétek, hanem önmagatok sötét bugyraiban."- folytatta aztán hangosan. - Emlékeztek? Ez volt az atya utolsó prédikációjában. A baba megszületett. Egészséges lett a beteg, gyenge nő testében. Megszületett Isten kegyelméből. Az atya majd megmondja, mi tévők legyünk. Hozd ide a gézt! - fordult most a fiatalabb társához, aki felocsúdva a rémületből, kissé megnyugodva, hogy nem lesz szerepe semmilyen bűnös vagy veszélyes dologban, a háta mögötti kis sublótból lenge gézt vett elő, amivel körbe tekerte a szép hölgy lepellel takart fejét, majd egy kis csipkét helyezett a szemére.

Sára meglepetten ránézett, de a nő finom vállrándítással csak ennyit mondott-Hisz mindig olyan csinos volt.

Sára bólintott, majd a lepel alól kivette a halott nő kezeit, összekulcsolta újra a mellkason, majd azt is átkötötte egy csipkével, s egy szál fehér tulipánt helyezett a keze közé a mellére fektetve.

Felnézett a fiatal nőre, aki enyhén rá mosolyodott.

Nyugodtnak látszódott minden. Sára nyugalma átterjedt a társaira. Pedig az ő nyugalma is csak látszat volt. Keze még sokáig remegett, könny csordult le az arcán, bár nem a gyásztól, hanem a megkönnyebbüléstől. Mert félt ő is. Sőt, néha rettegett, akár Klara. Bár ő jóval kézzelfoghatóbb és érzékelhetőbb dologtól félt. A saját testében terjedő kórtól. S bár pontosan tudta, hogy mi történik a testében és az elméjében, a haláltól való félelem mégis sok éjszakáját elvette már. A fájdalom jött, meglepve őt időnként hirtelen, majd eltűnt, mintha csak rossz álom lett volna. De időről időre ott volt.

Ismerte a halál jeleit. A kórt, melyre nem tudta a gyógyírt. Hátán veríték csurgott le, de most nem tudta eldönteni, hogy a betegsége vagy a félelme jeleként.

Becsukott szemmel hallgatta hát egy darabig, ahogy fiatal társa pakolni kezd, és a lavórt Klara kiviszi. Hallgatta a hangokat, figyelve minden neszre, és minden érzetre.

Klara visszatért a kimosott lavórral, s négy gyertyával:

- Jöhetne már Kél atya a tartókkal- morogta maga elé.