Vizsgáztatás

A diák bemegy a terembe.

Öt ember figyeli minden mozdulatát. A diák nyugodt. Minden lehetőséget felmért már magában. Nyugodtan várakozott a feladatra.

A vizsgáztatók végigmérték, majd a középen ülő komor férfi megszólalt:

- Nézze meg azt a képet! - mutatott a feje felett lógó öreg címerre. - mi jut eszébe róla?

A diák nem vette le a szemét a feladat tárgyáról, úgy beszélt:

- Ez egy címer. A Magyar Népköztársaság megfakult címere. Egykor büszke és lelkes lehetett a most már megsárgult lapon. Eltűnt a képről ez a lelkesedés. A sötétbarna keret is már majdnem fekete: gyászkeret.

- Mit akar ezzel mondani?

A vizsgáztatók arcára a rémület és a megdöbbenés ült ki.

A diák magabiztosan folytatta.

- Gyászkeretbe foglalták az öreg címert. Fakó lett. Meghalt, vagy kihalt belőle a lelkesedés, a büszkeség. Ha szobor volna, a merev vonalak lazítanának, hisz belefáradtak a hiábavaló tartásba. A napsugarak a címerben, melyek küllőként tartják a csillagot, megrepedtek, eltörtek volna, s így a csillag is megbillen.

Ezen a képen a sugarak is fáradtak, mint a Grönland halvány fénye. A piros szín még erős, de csak mintha az is ijedelmet tartalmazna, s izzása figyelmeztet: Vigyázz!

- Elég volt, köszönjük! - szólt közbe a középen ülő úr.

A diák leemelte a szemét a képről, s ránézett a vizsgáztatóira.

Arcvonásaik a megdöbbenéstől a szigorúságig minden árnyalatot felvettek.

- Most kérem, menjen ki! Majd szólunk, ha bejöhet.

A diák először lassan végignézte a jelentőségteljes képet vágó urakat, s kiment.

Még látta, hogy az öt férfi összedugja a fejét, s elkezd vitatkozni. Erre elmosolyodott.

Már tudta, hogy nem veszik fel, s azt is, hogy nem fog fellebbezni.