A Zengő titka

Szürkéskék kendőt találtak a határban. Valami horgolt nagykendőt. Ilyet már csak az öregasszonyok hordanak, ők is csak feketetét. Aztán meg egy kamaszlányt kezdtek keresni.

Tán egy éve volt, hogy láttam egy lányt ilyen kékes-szürkés kendőben. De nem szólok. Pedig a nevét is tudom.

Hosszú szoknyás vállig érő fekete hajú cigánylány jön mezítláb, kezében szandál. Hasonlóan szürkéskék az is, mint a kendő, melyet a fehér blúza fölött úgy fog össze, mint a nénikék a faluban. Néha ugrik kettőt-hármat a porba, de nem jön le a tarlóra. Pedig az ilyeneknek meg se kottyan a tors szúrós szára. Olyan a talpuk, mint a legjobb saru talpa.

Mellette hatalmas nagy fekete kutya kocog lógó nyelvvel. Olyan farkaskutya-forma, csak valamivel nagyobb. Lompos farkával ide-oda söpri a port ültében.

Pumi amint meglátja az idegen kutyát, már rohanna is oda.

- Csiha, te! Maradsz! - kiáltok rá, erre vad nyargalással körbefutja a nyájat. Néha csahol kettőt. Eddig a botra támaszkodva néztem a közeledő alakot, de most felegyenesedve figyelem a boldogságtól megkergült kutyámat.

Mire újra a lány felé fordulok, ő már arccal a Zengő felé fordulva élvezi a szemben lévő dobról rázúduló pajkos szelet.

A nagykendőjét a magasba emeli, a fejét az ég felé emelve engedi, hogy a szél a hajába kapjon. Olyan most, mint egy nagy kék szárnyú madár bóbitával.

- Kezd hűvös lenni. Inkább szorítsad össze magad előtt azt a kendőt! - mondom neki.

A lány rám néz és nevet. Közelebb lép.

Hát ez a lány minden csak nem cigánylány. Túl világos a bőre, és kék a szeme. Egészen szép blúzt hord, bár bokáig érő hosszú szoknyát.

Ez téveszthetett meg: a hosszú szoknya, a kendő és a fekete haja. No meg a lompos fekete kutyája, aki békésen áll mellette. Bár folyton szemmel tartja.

- Jó napot! - köszön. Kellemes, lágy hangja van. - Maga Pista bácsi Grábócról?

- Én hát! Honnan ismersz te engem?

- Nem én ismerem, hanem a szomszédból Marika néni.

- Szálkáról?

A lány csak bólint, de nem szól.

- És mi a neved?

- Ibolya. Most költöztünk ide.

Hát persze. Sokan építkeznek mostanában.

- Miért mászkálsz te itt mezítlábasan? Azt hittem ezzel a nagy kutyával, hogy egy csavargó cigánylány vagy.

Erre aztán jót kacag. Gyöngyözően, gurgulázva, és megsimogatja a lompos kutya fejét.

- Szeretek a puha porban mezítláb menni - mondja végül. - Olyan, selymesen süppedős, mintha valami puha szőnyegen mennék. Csak a kövekre kell figyelni. Legszívesebben belehemperegnék.

- No, csak ne hempergőzz! Se porba, se fűbe ott, ahol birkák legelnek. Tele van miattuk a hely kullanccsal.

- Kár - közölte a lány kissé elkomorodva, majd felvette a szandálját, és elindult felém a tarlón át.

A kutyája lassan közeledett a pumihoz. Finoman megszagolgatták egymást, majd kergetőzni kezdtek.

- Bogi! Ide gyere! - kiáltott rémülten a lány.

- Hagyd csak! - nyugtatom. - Csak játszanak. Miért Bogi a neve?

- Hát mert fekete, mint a bogár. Innen lett Bogi.

- De nőstény kutya?

- Igen. A húgom hozta. Azt mondta, hogy az osztálytársaival találták és egyik nap itt lesz, a következő nap másnál, harmadiknak meg megint egy másik osztálytársa viszi el. Mi voltunk az elsők, aztán itt is ragadt. A többi osztálytárs szülei nem engedték, hogy oda kerüljön.

- Így szokott ez lenni - mondom, és újra a botra támaszkodok.

- És ez a kendő minek rajtad? Nem neked való.

- Mamám is mondta. De nagyon megtetszett. Ahogy ez vászonszoknya is. Mama kendőjét mindig hordtam, ha náluk voltam. el akartam kérni tőle, de azt mondta, inkább majd csinál nekem egyet. És ezt kaptam. Azt mondta azért ilyen a színe, mert illik a szememhez.

- Ühüm. - bólintok rá. Volt esze az öregasszonynak, hogy ne feketét adjon neki. Mégiscsak fiatalka még az ilyen holmihoz.

- Pista bácsi! Milyen messze van az a hegy? - kérdezi hirtelen.

- A Zengő? Tudtad, hogy az a Mecsek legmagasabb csúcsa?

- Innen olyan közel látszik, mintha pár óra alatt ott is lehetnék.

- Lenne az több nap is! - kontrázok rá.

- De miért?

- Hát mert messze van. Út közvetlenül nem vezet oda. Körbe kell menni a jelzések mentén. És bár fiatal vagy, több napig biztos nem bírnád a túrát nap nap után. Vízért, ételért is be kellene majd menj azért a településekre.

Ibolya némán bólint, majd felemelve a fejét, újra kérdez:

- És ha nem az úton megyek? Az erdőn keresztül?

- Hát akkor is lenne öt nap szerintem. De lehet, csak három, ha a nyiladékokon keresztül haladsz...Viszont veszélyesebb. - hogy milyen érdekes kérdései vannak ennek a gyerekeknek.

- És repülve?

- Repülve? - egyenesedek ki meglepetésemben, majd elgondolkodok. - Attól függ, hogy mivel repülsz. De semmilyen géppel nem tudsz a Zengőn leszállni.

- De madárként! - kérdez a lány.

Rámeredek: Nem kicsi lányka ez, hogy ilyeneket kérdezzen. Van már vagy 13 is. Nyúlánk, karcsú termetével táncos módon emelgeti a lábát. Talán valami baj van ennek a gyereknek a fejében. Talán ezért a fura megjelenés, a kutya... Ez a legvalószínűbb: nincs ki mind a négy kereke. Kicsit arrébb is fordulok tőle. Az ilyenek veszélyesek is lehetnek.

- Hát fogalmam sincs - válaszolok végül lassan. - Még sose voltam madár.

A lány nevet kissé, de nem válaszol.

Megint merőn nézi a Zengőt, mint akit megbabonáztak. Nagyon szépen tisztán látszik most. Hírlik, a Zengő még beszél is az emberhez, és ha ilyen tiszta az idő, még hallhatja is, akinek jó füle van hozzá.

A furcsa kamaszlány a szél felé fordítja az arcát, és kitárt karokkal engedi, hogy a horgolt kendő úgy lobogjon a háta mögött, mint a haja. Olybá hat, mintha most mindjárt el is tudna szállni.

- Na, nekem indulnom kell a nyájjal vissza - szólok, és füttyentek a kutyának. A hű pumi elkezdi terelni a juhokat, nyomában a fekete kutyával. A lány elköszön, int, majd magára tekeri a kendőt, és megindul az ellenkező irányba, Szálka felé.

A fekete kutya felkapja a fejét, ahogy nem érzékeli közelében a gazdáját, csahol kettőt-hármat és nyargalva indul a lány nyomában.

Mire újra felnézek, már nincsenek sehol. A lábnyomát is elsöpörte az egyre élénkülő szél.

Tán egy éve volt, hogy láttam azt a lányt abban a kékes-szürkés, horgolt nagykendőben. Még mindig keresik. Én tudom, hogy hiába keresik. De mégse szólok. Ki hinné el nekem, hogy szárnya nélkül csak úgy elrepült.

Tán, ha ott keresnék a Zengőn, ami megbűvölte...