Kél atya

Mire meghallották a ministráns hozta csengőket, már magasan fenn volt a nap az égen.

Négy fiú hozta a hosszú tartókat, a pap közöttük lépdelt, nehézkesen véve a levegőt. Idős volt már. Megfáradt a szolgálatban, az emberi bűnök hallgatásában, és látva az emberi szenvedéseket, melyben érezte, hogy nem tehet semmit.

Mikor felértek a síkra, fújtatva megálltak egy cseppet, s utána néztek csak a ház felé. Jól esett érezniük az enyhe szellőt, ami frissítően hűsítette az arcukat. Kél atya a széllel szembe fordította az arcát, és megállt egy percre kissé hátra vetett fejjel. A ministránsok türelmesen álltak mellette. Nem beszéltek, nem mocorogtak. Az atya végül rájuk tekintve elindult a házhoz.

A három nő, már tiszta gyolcsban imára kulcsolt kézzel várta őket. A fiatal nő vizes poharakkal tüsténkedett, leültették az érkezőket a ház melletti padra, hogy kipihenjék a tikkasztó melegben való kapaszkodást a hegyre.

A kis ministránsok bementek a tartókkal, s az asztal négy sarkára helyezték őket, majd beleillesztették a gyertyákat. A pap és a három nő követte őket a kellemes hűvösbe és a félhomályba, amint meghallották az ima mormolását.

- A gyermek? - kérdezte a férfi Sára felé fordulva az ima végeztével.

- Egészséges leány, atyám- válaszolt gyorsan Sára. Talán túl gyorsan is. A pap ráemelte a tekintetét, majd a másik két nőre nézett, akik csak lehajtott fejjel álltak az asztal mellett némán, szemlesütve.

- Értem. A nagyságos grófnak el kell küldeni a hírt. - szólt a pap tárgyilagosan.

- A grófot nem érdekelte sem a gyermek, sem az anyja. Eddig sem érdekelte, s úgy hiszem, ez most sem fog változni. - szólt Sára, de látva az atya rosszalló tekintetét elhallgatott, s ő is lehajtott fejjel, a társnői mellé állt az elhunyt jobbján.

A négy fiú meggyújtotta a gyertyákat, majd mindannyian a pap vezetésével énekelni kezdtek.

A gyermek felébredt a belső szobában és felsírt.

A pap feltekintett, s az asszonyok felé fordult. Azok egymásra nézve tétováztak. Mi dolguk lenne egy idegen gyermekkel? Nem az övék. Végül Sára mozdult meg, s elindult a belső szobába. Az ének tovább folytatódott.

Sára a bölcső felé hajolt, és halk duruzsoló hangot kiadva mosolygott a csöppségre, lábával a bölcsőt ringatta. A kicsi nyöszörgött egy csöppet még, és lassan kinyitotta a szemét, majd Sára arcába nézve kicsi nyelvecskéjével megnyalta a száját. Gügyögött egy kicsit, és újra lehunyva szemeit lassan elcsendesedett.

Kél atya kinyitotta a bibliát, s olvasni kezdett. Imát mormolt.

Krie eleison ! hallatszott a végén egyszerre a kis ministránsok és az asszonyok hangja. Sára kijött a szobából, és megismételte: " Uram irgalmazz! "Krie eleison !

A kis ministránsok és az asszonyok elkezdtek pakolni. Klara nagy zsákot vetett a vállára, vékony társa a lavórt vonta a hóna alá.

- Mi lesz az elhunyttal és a gyermekkel? - kérdezte visszafordulva.

- Ha jól tudom, este jön két ember, aki az asszonyt eltemeti, addig legyen az ajtó becsukva...a meleg miatt.

- Igen, igen...És...és a gyermek? - ismételte már jóval bizonytalanabb hangon újra.

- Meglátjuk...Meglátjuk...- mormolta maga elé a pap, majd a nő felé fordult, - Menjenek csak haza. Maguk mindent megtettek, amit lehetett...Mindjárt követjük magukat Sárával mi is.

A fiatal nő hálás szívvel nézett a papra, az ajtóban még megfordult, és a pap mindkét kezét hirtelen elkapva megcsókolta. Klara ahogy oda ért, szinte furakodva az arcához közel hajolt, és sziszegve odasúgta:

- Atyám! Foggal született! Foggal!!!!

A pap bólintott, keresztet vetett az asszony összekulcsolt kezeire, a füzért megcsókolva Klara homlokához érintette, mire a termetes asszonyság megfogta a bibliát tartó kezét, s tébollyal a szemében megismételte:

- Foggal született!

Kél atya megnyugtatóan bólintott újra, végigsimította az izzadságtól nedves széles hátat, majd sokáig nézte, ahogy lassan a négy fiúval eltűnnek a kaptató meredek ösvényén az erdőben.