A kincsestár

- Ide mi van írva? - kérdezte Remény a Bibliát átnyújtva.

- Biblia. - ült fel köhögve, sípoló tüdővel Sára. - Add csak ide.

Sára már három napja beteg volt. Ágyban feküdt a sötét szobában. Bántotta a levegővétel, a mellkasa szúrt és égett, se nyelni, se levegőt venni, se élni nem volt kedve. Ez nem a megszokott mellkasszorítás volt. Az hevesebben jött, és görcsösen, hirtelen. Ez egy szúró, nehéz érzés volt. Mint akinek ráülnek a mellkasára, és a levegővételkor fázott hátul a torka. Tüdőgyulladás. - gondolta. - Szép kis halál. Pont ez. De mindegy is. Az úr rendelte, az úr adja, és az Úr veszi el, ahogy neki tetszik.

Párnája már savanyú szagot árasztott az izzadságtól, néha forgatta, de zavarta már ez a szag. De végül is minden, minden zavarta.

Nem lennék a saját betegem. - gondolta némi öngúnnyal, majd megpróbált oldalára fordulni, amitől újra köhögési rohamot kapott.

A lányka már igen ügyesen ellátta. Semmi kétség. Gyorsan tanul.

Már ételeket is főz, és a gyógyfőzet adagolását is remekül megoldotta.

Sára elnézegette az ágyból az ajtónyíláson át, ahogy tesz- vesz, rendezkedik. Régebben ilyenkor csacsogott vagy énekelt. Már nem énekel, és csak néha beszél. Mintha csak a teste lenne jelen, és gondolatban mindig máshol járna. Valahol messze, valahol bent a lelke mélyén, vagy még messzebb.

Sára hamar elfáradt. Valami mély érdektelenség lett úrrá rajta. Már nem érdekelte, hogy a lánykának van -e ereje vagy nincs. Nem érdekelte, hogy meg tud-e végre teljesen gyógyulni. Csak pihenni akart. Aludni. Sokat. Minden olyan fárasztó volt - nyitva tartani a szemet, kortyolni, gondolkodni. Minden.

A sötét szobába csak néha szűrődött be egy kis madárcsicsergés vagy galambbúgás.

Ez is kész csoda. Gondolta egy ilyen alakalommal. Galambok a hegyormon.

Remény ott állt most az ágya mellett türelmesen, és várt. Kezében a rejtélyes fekete könyvvel, amiben ott van az ezernyi mese. Történetek a kis Jézusról és még sok más. Szerette a történeteket. Főleg a kis Jézusról, mert pont olyan egyedül volt, mint ő. Őt sem szerették, el kellett mennie a szüleivel.

Mondjuk neki legalább voltak szülei...

B I B L I A- Betűzgette magában.

- A Biblia úgy végződik, mint a neved. - mondta váratlanul.

Sára kicsit figyelmesebbé vált.

- Hogy mondod?

- A könyv neve úgy végződik, mint a te neved: Biblia- Sára.

- Valóban. -vette el a könyvet Remény kezéből lassan, és úgy nézett a fekete borítású bibliára, mintha most látná először.

- S ez a jel micsoda? - mutatott hirtelen a B betűre.

- Ezt úgy mondod, mint ahogy a BARIka kezdődik.

- Barika. - Ismételte Remény, majd elgondolkodva megjegyezte. - Barika vége is olyan, mint a neved...

- Nahát! - ült fel kissé megélénkülve Sára. - Tényleg.

- És ez a karó a Barika mellett?

- Ez az I.

- I....BariB...

- Nem. Csak B...és ...I...

- És B megint...- nézett rá elégedett arccal a kislány.

- Igen. - válaszolta Sára.

- Hogy van egyben?

- Biblia.

Remény bólintott, majd hirtelen megfordulva kiment maga elé motyogva.

Sára a kezében tartott Szent könyvre tekintett, és az alig nyolc éves gyermekre, aki most betűket kérdez tőle. A szent könyv rejtélyes jeleit, amiket csak a felszentelt egyházatyák ismerhettek.

Kis banya. - gondolta békességes szívvel- már egyéb tudományok felé nyúl...csak hatottak rá a felolvasások annak idején. Az ereje nem feltétlenül fog a gonosz szolgálatába fordulni. Köszönöm én Uram, köszönöm. - hanyatlott a párnára újra.

Ekkor megjelent újra Remény. Az ajtófélfát átkarolva csak félig lépett a szobába.

- Ha jó leszek, akkor mesélsz megint? - kérdezte halkan.

Sára nem válaszolt. Csak nézte a maszatos pofiját, az ártatlanul, kéken világító szemeket, ahogy türelmesen csak várt. Volt benne némi szomorúság is, de lehet, hogy...hogy...Mit érdekel ez a sehonnai, fattyúgyerek! - mordult fel magában Sára, de szinte azonnal, ahogy igyekezett volna felülni, újabb köhögőroham kapta el.

A Biblia kiesett a kezéből, és majdnem a földre hullt.

Mire feleszmélt, a kislány ott volt már mellette, és fogta a könyvet.

Sára féltékenyen utána kapott. Erősen tartotta csontos ujjaival, de Remény sem engedte el a számára oly sok örömet adó, történetekkel teli kincsestárat. Így álltak egy fél percet, ketten fogva a könyvet, egymás szemébe nézve dacosan. Sárába visszatért az életkedv, s hirtelen harcos módjára rántott egyet a könyvön, majd a mellkasára szorítva szerzeményét visszahanyatlott a párnájára. Megkönnyebbült győztes sóhajjal nézett fel újra, Remény azonban már nem volt a szobában.