A kecske

- Remény, az anyád mindenit! Mért engedted ki azt a kecskét? Gyere ide, te, te kis boszorkány! Na, csak kerülj a kezeim közé! Mindjárt megkapod a magadét!

Most honnan lesz tej? Remény! Hova a csudába tűntél? REMény!!! Csak gyere haza, én úgy ellátom a bajodat, isten bocsássa meg nekem a makacsságom, hogy még mindig kitartok a bűnös irgalmamban!

Ide gyere, te gyerek, vagy szíjat hasítok a hátadból!

Remény!!!... Kellett nekem ezt a koncot a nyakamba venni! Még annyit sem lehet kérni tőle, hogy etesse meg az állatokat...

Sára már vagy egy fertály órája várta vissza a lányt a tejjel. S majdnem ugyanennyi ideje, hogy kereste. Már jobb ötlete nem lévén a falu felé vezető lejtőhöz ért. Megtorpanva látta a tisztás közepén a fehér foltot. - A kecske- hasított belé a felismerés. S valóban. Az állat volt az, és békésen legelészett. - Már megint megszökött- gondolta Sára még dühösebben. Ahogy arrébb lépett óvatosan hogy lassan becserkészve elkaphassa, egy másik fehér folt jelent meg a kecske mellett. Igen, igen, az Remény. Fektéből ült fel a magas fűben, és magasra emelte a kis kosárkát, amit tele szedett virággal. Hallotta, hogy szólítják, és felkelve felállt. Sára ahogy közelebb lépdelt maga mögött hagyva az óvatosságot, dühös lépett néhányat feléje. A kislány is elindult felé és jól hallhatóan énekelni kezdett. A kecske pedig ott ugrált körülötte.

Sára egyszer csak megállt. Döbbenten nézte ezt az idilli képet.

A kislány megbűvölte a kecskét. - gondolta. - Ez az állat folyton elszökött. S most, mint a jól idomított kutya, ott sündörög a gyerek körül.

A kislány ahogy közeledett, még egy-egy szál virágot letépve a kosárba tette, majd fele távolságra érve nénje felé szaladt. A kecske ott ugrándozott továbbra is körülötte akadályozva a haladásban.

- Hé! Menj az útból. - fordult a kislány az állathoz- most nem játszom veled. Nézd- emelte fel a virágot az asszony felé büszkeségtől telve olyan öt -hat méterre megállva előtte- ezt neked szedtem.

A kecske azonban ahogy ott virított előtte a csokorral teli kosár mozdulatlanul, hirtelen kosárra hajolt és leette csokorról a fele virágfejet.

- TE!! Ez nem a tied, - ütött a kislány a kecske felé, aki újra elkezdett a kislány körül ugrálni, s mekegni. Sára csak némán nézte a jelentet, szólni sem tudott. Egyszerre volt rémisztő és mulatságos, ahogy a közel 5 méterrel lévő játékos gyermek és az állat ott ugrándozott.

- Remény! - kiáltott végül, ahogy felocsúdott és eszébe jutott mért is indult el. - ide gyere! Ide gyere azonnal!

A kislány újra a kecske felé suhintott csöpp kezével, majd szép engedelmesen elindult Sára felé. Az állat követte.

- Szedtem virágot neked, nénje! - ismételte újra a kicsi és megemelte a megmaradt csokrot, mikor oda ért - Nézd! Ezt a köhögésed ellen, - emelt fel egy növényt, majd visszarakva egy másikat választott- ezt a láz ellen, ezt meg csak mert szép! Tetszik?

- Ne beszélj nekem hetet-havat össze! Mért engedted ki a kecskét! - hajolt fölé a nő csípőre téve a kezét - Hm? Felelj azonnal!

- Nem szerette, hogy kötélen van.- felelte ártatlan tekintettel Remény úgy, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.- Elrágta...Jobban szeret friss füvet enni és velem sétálni. Én is jobban szeretem a friss kenyeret, mikor sütsz....

Sára nézte a kecskét. Ott állt a kislány mellett békésen, türelmesen a kislány kezében lévő csokrot szemmel tartva. Sára emlékezett, hogy mikor felhozta, Emília nővér figyelmeztette, hogy igen makacs jószág, s ha kiszabadul, akkor az isten sem tereli vissza az óljába. Nem is lett kiengedve, mégis megszökött nem egyszer, s bár a teje finom volt, mire az ember megfejte, bizony sok gondot okozott.

- ...ő pedig megkért, hogy most is hadd jöjjön velem. - hallotta újra Sára a lányka hangját, amint a gondolataiból visszatért.

- Megkért? Ki kért meg? - kérdezte Sára.

- Hát Jázmin. Ez lett a neve. Mert mindennek van neve. Ugye? Legyen neki is. Nem? S neki is szép szeme van, és illatos a teje, mint a virágoké...

Sára csak hallgatta, ahogy a csöppség beszél, csak beszél, miközben, hogy hogy sem, kézen fogja, mintha ő lenne a gyerek, s elindulnak a ház felé. A kecske utánuk.

Most is? Most is hadd jöjjön velem. Már nem először van vele? Mikor bűvölhette meg? Éled a kis boszorka ereje? S hogy értette, hogy a köhögésre szedte a füvet? - nézett rá a kapott csokorra, és valóban Sárkerepből állt egy jó része. - Honnan ismeri? Én mutattam volna? De mikor?

- S képzeld! - hallotta a kislány hangját újra a valóságba visszatérve- Jázmin is beteg volt és láttam, hogy ezt a virágot eszi. - Emelte fel a lila lóhere virágait- S már nem beteg. Úgyhogy szedtem neked is, hogy te se legyél beteg!

Ahogy a házhoz értek, Remény elvitte Jázmint az ólba, Sára meg bement a házba a kosárkával.

Lerogyott a székre, nézegette a kosárban lévő növényeket, ismerte mindet. Mind-mind valamilyen gyógyító hatású fű volt. Aztán hirtelen egy emlékkép rohanta meg. Ebben a székben ült akkor is. Már rég volt. Oda hívta a kislányt magához, széttárva a térdeit, szoknyája öblébe ültette:

- Sötét a hajad, mint az éjszaka leple, s sűrű, mint az erdő vadonja. - mondta, ahogy fésülni kezdte.

- Tetszik neked, nénje? -kérdezte tőle akkor a kislány hátra felé fordulva.

Sára szigorúan nézett rá egy darabig, de a kék tiszta szempár ellágyította, s játékosan elmosolyodott.

- Hát igen. Szó se róla. Az én ritka boglyám helyett én is szívesebben viselnék ilyen fejéket! - és az asztalon lévő csokorból egy vadvirágot tűzött a füle mögé. Gyönyörű volt a kislány. Ártatlannak tűnő kék szemekkel nézett rá. A sötét hajában élénken virított a Sárkerep élénksárga virága. - Na tünés! - mondta mielőtt elérzékenyülhetett volna - Hívnak az állatok!

Sára emlékezett. hogy amint a kislány leszállt a térdét érintve, azt hitte, ott helyben lefordul a székről. A fájdalom váratlanul és élesen találta el. A szívét mintha pántok közé szorították volna, levegőt is alig kapott. Az emlék kezdett szerte foszlani, szeme előtt megjelentek újra a jelen tárgyai.

Rég volt már, hogy ezt a fájdalmat érezte, nagyon rég. Talán gyógyulóban van? A kislány hatása? Hisz most...most füveket szedett. Köhögésre és lázra. - nézett le újra az ölében lévő kosárra.

S a kecske...a kecske meg ment utána. Szóval ahogy nő, lassan visszaemlékszik a ...hova vissza? Na mindegy. Lesz -e időm rá, hogy a test gyógyítására való varázserejét, s tudását is megvárjam? Lesz-e elég időm? - Sára felállt, és gondolataiban mélyedve fel- alá járkálni kezdett.

Remény belépve látta, hogy nénje milyen izgatott. Nem értette, hogy mitől. Ilyennek még soha nem látta. Ha ennyire gyors mozdulatai voltak, akkor mindig haragudott valami miatt, s olyankor jött bottal vagy a korbáccsal. Olyankor valami rosszat tett. De most nem haragos. Az arcán nem az látszik. Csak jár fel s alá az asztal mellett. A tűzre sem rakott. A nőt szemmel tartva Remény odament a tűzhelyhez, és rakott egy hasábbal a pislákoló parázsra, majd kerekre nyílt szemmel figyelte az asszonyt.

Mivel azonban nem történt semmi, odament a lavórhoz, megmosta kezecskéit és az arcát.

- Te, te...-fordult felé az asszony, - te megbűvölted a kecskét?

- Mi az, hogy megbűvölni? - kérdezte a kislány felé fordulva. Kis kezét hátra tette a derekára, és hintázni kezdett a sarkain.

- Hát, hogy szót fogad...Hogy azt csinálja, amit te mondasz neki...- állt meg végre Sára előtte kissé előre hajolva.

- Igen...- nézett kifelé a kislány elgondolkodva, majd felnézett rá. - akkor bűvöltem. Szeret engem. Simogattam, mint te engem. - mondta Remény az asszony felé lépve.

- Simogattad?

- Igen. Ahogy te régen engem. Még énekeltem is neki...Ahogy te is bűvölsz engem.

- Én? Még hogy én bűvöllek? - állt fel Sára szigorúan, mégis meglepetten.

- Igen. Hát én is szót fogadok. Mert már szót fogadok, nem?

- És simogattalak?

- Igen. Volt olyan is kicsi koromban. - Sára majdnem elmosolyogta magát, ahogy az alig öt éves kislány kimondta, hogy kicsi koromban. - Tudod, mikor ölbe vettél, és olvastál is a fekete könyvből. Meg meséltél Jézusról...a kicsi Jézusról, meg a nagy Jézusról is.

Sára csak nézte, nézte, de nem szólt semmit. Újra emlékképek rohanták meg, az emlékképekkel együtt pedig a félelem. A bűn és a gonoszság kordában tartására használt eszközei mind kegyetlenek voltak és határozottak. A lányka meg a gyengédségre emlékszik? Hogy ő gyengéd, sőt, gyenge lett volna? Vagy ez valami ördögi praktika újra? Hogy a bizalmába férkőzzön?...Hisz a kecskét is. A kecskét is megbűvölte. És ha rajtam is használja majd a bűverejét?

- Nénje! Elmehetek? - kérdezte a kislány bizonytalanul látva, hogy már nem foglalkoznak vele.

- Menj csak! - egyenesedett fel végül Sára leporolva a kötényét, és mintegy maga elé mormolva adta ki az utasítást - S etesd meg a kecskét!

- De nénje! Hát most evett a réten! Nem emlékszel? - nevetett rá a kislány, s kiszaladt az udvarra.