A jövőre emlékezve

Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni az összeomló világába.

- Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához - közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.

Anyám a nagy aula egyik asztalánál ült, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.

Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:

- Hogy van? - Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:

- Téged ismerlek - közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.

A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:

- Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány, képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány... inkább homályos képeket... Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.

Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.

- Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét... vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk... Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz kapkodva a röppenő pillanatok után. - Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. - Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet... - kezdte volna ismét. - Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan... Mutat... csábít... mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény.

Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá - ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj -, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság - kisebb csend után fejezte be a gondolatát: - Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.

Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Bágyadtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:

- Emlékképek csapdái, mint művészet?

Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.

Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.

- Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? - simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.

A művészet... az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek. Lehet a jövőre is emlékezni? - állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.

Azt hiszem, lehet - állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.