A fehér galamb

Fáradtan, elnyűtten ballagtam hazafelé az edzésről a szürke, poros utcán. Sötét volt már, a hold sem akart előbújni a felhők mögül. Szakadt, kinőtt cipőben úgy vánszorogtam, mint egy öregasszony.

A sötét házak monoton egyhangúságban követték egymást.

Egyszer csak az egyik sarkon megláttam egy fehér valamit, ami a pókhálós kerítés tövéhez húzódott. Felé indultam.

Egy fehér galamb volt.

A bal szárnya alatt egy ronda, mély seb tátongott, mint egy gonosz száj, ami azon nevet, hogy sikerül valakinek fájdalmat okoznia. Mikor a galamb felé nyúltam, ijedten próbált menekülni a kezem elől, de nagyon gyönge volt már, így sikerült megfognom. A kezemben tartva éreztem, hogy remeg. Piros szemét rám szegezte, de inkább fájdalmat, mint ijedelmet láttam benne. Bal szárnyát eltartotta magától, s egyfolytában remegett.

Gyorsan hazavittem. Mi is egy szürke emeletes háztömbben laktunk, a harmadik emeleten, ahol erkély is van. Oda vittem ki. Adtam neki enni, inni, csináltam neki egy kis kuckót.

Ő csak nézett rám nagy, piros szemével, mintha azt mondta volna: Hagyd! Úgyis hiába!

Késő volt, mire lefeküdtem. Anyuék még nem voltak otthon. Kicsit féltem. Nem tudtam merre lehetnek ilyenkor.

Gondolataim azonban mindig visszatérek a galambra. Az én hófehér galambomra.

Mit történt vele? Meg fog gyógyulni?

Úgy fürkésztem a plafont, mintha attól várnék választ.

Hirtelen azon is megjelent egy fehér folt, s lassan-lassan galambbá formálódott, de ez a galamb egészséges volt. Szeméből vidámságot, életörömöt lehetett kiolvasni.

Elkezdett mozogni, majd kilépett a plafon síkjából a térbe, s repült, repült a szobában. Én meg futottam utána szobáról szobára, míg végül kirepült az ablakon, és eltűnt. Én néztem utána, míg csak egy kis ponttá nem zsugorodott.

Zuhogó eső kopogására riadtam fel. Ösztönszerűen rohantam az erkélyre. A galamb nem volt ott! A fekhelye feltúrva, a mag és a víz érintetlen. Mit történt itt? Hol a galamb? Sikerült elszállnia?

Az lehetetlen! Olyan mély és nagy volt a szárnya alatt a seb, hogy nem tudhatott repülni! Vagy mégis? Vagy anyuék rakták volna ki a szűrét? Tudtam, hogy nem tűrnek meg állatot a lakásban, de azt hittem, az erkélyen jó helyen lesz.

Rossz kedvem lett. Ingerülten válaszoltam, ha kérdeztek, csapkodtam, s minél hamarabb el akartam kerülni otthonról. Az iskolába is a szokottnál hamarabb indultam.

Az eső nem akart elállni. Már teljesen átázott a cipőm, a zoknim, a nadrágom, s a kabátom is kezdte átengedni a hideg esővizet.

Mire a kereszteződéshez értem, szabályszerűen dideregtem, de a túlsó oldaltól nem messze az úttesten megpillantottam a galambot. Rohantam volna felé, mit eljutott a tudatomig, hogy nem álmodom, de elkéstem. A lámpa hirtelen pirosra váltott, s vele egy időben ijesztő motorzúgással indult meg az autók hada.

Az ijedt madár a kereszteződés közepe felé vette az irányt, így az első kocsi két kereke közé került. Ettől végleg fejvesztve irányt változtatott, s tőlem távolodva a járda felé futott. De jött a második, a harmadik, majd a többi autó, s én csak tehetetlenül álltam, s néztem oda, ahol a galambot sejtettem.

Örökkévalóságnak tűnt, míg megálltak az autók. Átszáguldottam a túlsó oldalra, de hiába. A szép fehér, piros szemű galamb helyett egy szürke, véres, tehetetlen test feküdt az úttesten.

Nehezen mozdultam. Egy gombóc volt a torkomban. Ázottan, némán, szomorúan ballagtam el a suliba.

Az eső nem állt el, de már nem zuhogott úgy, mint reggel. Szép csendesen szemerkélt egész délelőtt.

Úgy tűnt, mintha az is a galambot siratná.